Alkalmak
@Üzenetküldő


Látogatók száma:(2004.09.22. óta)
142735
Webdesign:
Linkek:









SZEMERE
80-ik születésnapom alkalmával:

Szemere Bertalan hazatérései
A naplóíró Szemere Bertalan

A Magyar Művészeti Akadémia 2004. szeptember 16-i ülésén felolvasott bemutatkozó előadás

"A mi Bertink holnap indul feléd... Fogadd öcsédet kegyesen, ez egy szeretetre méltó, s jól készült, s elveket kereső ifjú, ki nekem szeretetemet s bizodalmamat nagy mértékben bírja. Ő a nyelv grammatikáját tanulta, s tiszta, kellemes prózát ír, s van benne elég talentum, hogy literátorink közt egyszer akkor díszben tűnjön fel; de az én kinézéseim nem annyira azok, hogy ő literátor legyen, mint azok, hogy hivatalbeli. Ez a gyermek, ha minden meg nem csal, a polgári pályán nem utolsó jelenet lesz; s országunk mostani helyzetében én inkább óhajtom, hogy a megyéken s országgyűléseinken előítéletlen, szabadelmű, merész lelkű, s nem ingó férfiak támadjanak, mint jó drámaírók. E népnek gyorsan jövő segédre van szüksé-ge, hogy saját érdekei felől felvilágosíttassék. E hitben szoktam az ifjúság lelkesebbjét ma-gam körébe vonni, s előttök a nemzet jelen s jövő állapota felett a leplet olykor-olykor széj-jelvonni, hogy tekinteteik a kellő pontra függesztessenek. E vala oka, hogy Bertivel gyakran órákig értekezém, s szeretem remélni, hogy termékeny kebellel fogadá intéseimet. Isten adjon e nemzetnek szebb jövendőt!" i

Kölcsey Ferenc írta ezeket a sorokat 1834. szeptember 7-én barátjának, Szemere Pálnak az akkor huszonkét éves ifjú Szemere Bertalanról, a későbbi miniszterről és miniszterelnökről. A pálya ismeretében prófétainak kell tekintenünk Kölcsey szavait. Szemere Bertalan életét - s most elsősorban nem a külső eseményekre, hanem a lélek belső életére gondolok - ez a kettősség jellemezte, ennek a kettős pályának a vonzásában és taszítá-sában élt, tevékenykedett és alkotott. A "hivatalbeli" ember, a megyékben, az országgyűlés-ben, majd a minisztériumban tevékenykedő, "szabadelmű és merész lelkű" politikus árnyékot vetett, sőt sokan és sokszor úgy ítélték meg, hogy megölte a nagyreményű, sokra hivatott lite-rátort, a szépíró Szemere Bertalant. Életrajzának vázlatos áttekintése is ezt látszik bizonyítani.

Szemere Bertalan 1812. augusztus 27-én Vattán, Borsodmegyében született, abból a nemes családból, amely őseit Huba vezérig vezeti vissza. A család tagjai - ahogy Csengery Antal írja - "mind a reformált egyházhoz tartoznak a reformatió óta. Huba s Nagy Lajos király alatt egy másik, aki tárnok volt - azóta egy sem viselt királyi nagy hivatalt; min-dig a nemzeti párttal tartottak, mely mindig vesztett." ii Részben ezzel ma-gyarázható a Szemere-család szegénysége is. A család szerény anyagi lehetőségei lényeges befolyással voltak Szemere Bertalan testi és lelki fejlődésére. Kitérőnek látszik, de életének, életvitelének megértéséhez közelebb kerülünk, ha hosszabban idézünk a személyes ismerős, a kortárs Csengery Antal jellemrajzából.

"Mérsékletesen, sőt nélkülözve élvén, teste edzett lőn, erős és mindenhez megszokott. Volt eset, már 18 éves korában, hogy alig mehetett ki ruhahiány miatt, hogy alig ehetett eleget éhség ellen. Négy évig (1829-1832) nem volt téli felöltője, s egy kis kaputban ült 3 óráig a hideg hallgatóteremben. A költők verseit, a szótárakat, a stúdiumokat, a jeges szántóföldeken, vagy a szénás padokon tanulta, bele búva a szénába. 'És mégis - mondá gyakorta - mi boldog napjaim voltak ezek!' A szokás második természetévé vált. Mikor módjában lett jobban élni, akkor sem tette. Ritkán ivott bort, szeszes italt, nem dohányzott, nem kávézott. Maradt többnyire a kenyér és gyümölcs mellette. Midőn utazott Európában, s mint felsőmagyarországi biztos is, hetenként kétszer-háromszor nem ebédelt; nem evett főttet. Jól esett neki, testét és lelkét is emelte a böjt. Mint országgyűlési követnek reggelije és estebédje gyümölcs volt az árusnál, kenyér nélkül; néha aludt-tej. Ebédje alig került 30-40 krba. Így bírta meg a sok éjjelezést, mert 16 éves korától kezdve mindig fenndolgozott éjjeli 1-3 óráig. Így élt miniszter korában is. Egész ruházata két attilából állott, s egy frakkot kellett csináltatnia, hogy a nádori ebédre mehessen.

...A szegénység érzete, járulván hozzá némi büszkeségé, igen sokat tett rá, hogy az élénk, eleven, vidám lelkű Bertalan, kiben minden elem megvolt, pajkos, kihágó, csínytevő, sőt kalandor lenni, egészen magába vonult s komoly tanulmányokra adta magát." iii

Sárospatak - Miskolc - Késmárk: gimnáziumi tanulmányainak állomásai. Mindenütt tevékeny szerepet vállal a diákegyesületek munkájában. A közélet és az irodalom még elválaszthatatlan. A Páncélország elnevezésű egyesület egyértelműen a megyei politizá-lásra készíti fel a benne résztvevőket, ugyanakkor a Mulattató Kis Könyvecske című gyűjteményben versek jelennek meg tőle. Tanulmányai befejezéseként Palóczy László Borsod vármegyei főszolgabíró mellé kerül jurátusnak, s az ő révén kerül kapcsolatba a pozsonyi diéta liberális ellenzékével. Itteni szereplését szinte pályaválasztásnak is lehet tekinteni, s ebben a választásban igen nagy szerepe volt Kölcsey Ferencnek. Estéinek egy részét nála töl-tötte, s Szemere Bertalan "termékeny kebellel fogadta" a költőből időlegesen politikussá lett Kölcsey intelmeit.

A magyar politikai élet legfontosabb színhelyeit, a megye és az országgyűlés világát ekkor ismeri meg, és ekkor kerül kapcsolatba az Országgyűlési Tudósítások nála tíz esztendővel idősebb szerkesztőjével, Kossuth Lajossal. 1833-ban a Királyi Táblán ügyvédi vizsgálatot tesz, s Borsodban hamarosan megválasztják tiszteletbeli aljegyzőnek. Szemere azonban a sikerek ellenére is szűkösnek érzi ezt a világot. Kapóra jön az ismert költő, Szemere Miklós ajánlata, aki külföldi utazásra invitálja. A közös utazás azonban zátonyra fut, csak Bécsig jutnak el, Szemere Miklós ugyanis meggondolja magát, s utazás helyett meghá-zasodik. Szemere Bertalan nem adja fel, némi akadékoskodás után megkapja útlevelét, s nagybátyja anyagi támogatásával tizenhét hónapos külföldi útra indul.

Útirajza, az Utazás külföldön, "egyik tankönyve lett a fiatal Magyarországnak több korkérdés körül" ,írja Csengery Antal. Majd így foglalja össze a könyv megjelenésének kálváriáját: "1839-ben végezte be útinaplóját, mely az utazáskedvet ébreszteni oly igen segí-tett. De mikor már csaknem egészen ki volt nyomva a mű, elkoboztatott. Így hevert hat-nyolc hónapig. Kézről kézre került a magas kormányférfiak közt, Bécsben a kancellár, Majláth ke-zén is megfordult. Budán Mérey olvasta által, s magához hívatván szerzőt, nagy magasztalás-sal Tacitushoz hasonlította. Dicsérték a művet, de akadályozták megjelenését. Végtére is a jeles Dessewffy Aurél közbejárásának köszönhette a szerző, hogy az 1840-diki országgyűlés végén, midőn a sajtó is szabadabb lett, negyvenöt törlés helyett tizenöttel megjelenhetett. Ki-lenc hónap alatt 1250 példány kelt el a kétkötetes műből." iv

Az Utazás külföldön széles körben ismertté teszi nevét, s az Akadémia XI. közgyűlése 1840. szeptember 5-én levelező tagjává választja. Az útinapló azonban nemcsak politikusi és szépírói hírnevét alapozza meg, de maga az utazás, az akkor szerzett tapasztala-tok összessége további életének soha nem devalválódó aranytartaléka lesz.

A sikert nyilván fokozta a kiadás körüli hercehurca, a cenzúra okvetetlenkedése, s a közvélemény a könyvben inkább a politikai tettet, mint az ettől elválaszthatatlan művészi tel-jesítményt értette és méltányolta. Egyébként is, a politika uralja a korszakot, s Szemere sem garasoskodik, győzi erővel, s mindig ott találjuk, ahol a hazáért, a haladásért kell tenni vala-mit. Kossuth után az egyik legnépszerűbb reformpolitikus. A kor szokása szerint előbb Mis-kolcon, majd 1845. szeptember 25-én Pesten tisztelik meg fáklyás menettel. Az országgyűlés-re készülő ellenzék programjának kidolgozásában Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös Jó-zsef, Pulszky Ferenc és Teleki László mellett ő is részt vesz. Tele van tervekkel, az ambíció hajtja, keze alatt ég a munka. Ebben a biztos családi háttér is segíti: 1846 áprilisában házassá-got köt Jurkovich Lipoldával, Jurkovich Mátyás udvari ügyvivő lányával, s 1847. január 25-én megszületik első gyermekük, Mária.

Az országban nem ő az első ember, de az elsők közé tartozik. Hogy vezetőnek nem való, talán maga is érzi. Hiányzik belőle a hajlékonyság és az a megnyerő kedvesség, amely a vezéregyéniség köré úgy vonzza a tettre kész embereket, mint mágnes a vasat.

Szemere az elvek embere, majdnem doktriner. Képességeivel tisztában van, és ezt má-sokkal is érezteti. Puritán és demokrata, az arisztokratákat ellenérzéssel figyeli, s akik allűrje-iket majmolják, lenézi. Szeret aforisztikusan fogalmazni, és azzal sem törődik, ha egy-egy élesebbre sikerült "igazság" másokat esetleg sért.

* * *

A szabadságharc mámorító és egyre zaklatottabb hónapjaiban a politikus Szemere mellett az író, a művész nem jut szóhoz. Az ő esetében teljes igazsága van a latin közmondás-nak: Inter arma silent Musae. Az 1848-49 forrongó, majd fegyverzajos hónapjaiban még a számára oly fontos, diákkora óta rendszeresen vezetett naplóját sem veszi elő.

A politika felé Kölcsey terelte, a naplóírásra a kor másik óriása, Kazinczy Ferenc vette rá. Szemere ugyanis Sárospatakon együtt tanult az egyik Kazinczy fiúval, Emillel, s az ő ré-vén ismerte meg a széphalmi mestert. Kazinczy a reménybeli literátort naplóírásra buzdítja, s a tizennyolc éves fiatalember megfogadja a mester tanácsát. 1830 és 1848 között tizenhárom vaskos kötetben számolt be mindennapjairól, terveiről, reményeiről és csalódásairól. Útirajza-it, az emigrációs éveket megörökítő naplóit olvasva némi fogalmat alkothatunk magunknak, hogy a korai, tehát az 1830 és 1848 közt keletkezett naplók megsemmisülésével a történettudomány milyen eredeti forrásanyagot, a művelődéstörténet milyen egyedülállóan gazdag dokumentumot veszített, s a magyar irodalom milyen terjedel-mében is impozáns, naplóban megfogalmazott fejlődésregénnyel lett szegényebb.

Mikor 1856-ban felesége, Dina, meghozza a szomorú hírt, hogy 1848-ig vezetett na-polói megsemmisültek, nekikeseredve sóhajt fel: "Mindenben, de mindenben üldöz a sors, nagyban, mint kicsiben. Még az ilyen apró emlékeket sem hagyja meg. Mások irata, egyes lapok, századokon át fennmaradnak, íme az én köteteim rokonaim kezében elham-vadnak." v Naplóját ugyanis Hosszufalusy Ferdiék elásták, s a nedvességtől a kötetek elrohadtak.

Az elpusztult naplót úgy siratja el, mintha önmaga fölött tartana gyászbeszédet.

Szemere Bertalan 1849 augusztus 24-én, miután a történelmi Magyarországot jelképe-ző koronát elrejti, azzal a tudattal lépi át Ó-Orsovánál a magyar határt, hogy múltját, múltjá-nak írásos dokumentumát, énjének ezt a szavakba öltöztetett lényegét biztos helyen hagyta. Rokoni kezek őrzik, s mikor száműzetésében újra tollat ragad, hite szerint ezt a naplót folytat-ja, az abban kirajzolódó önarcképét egészíti ki, teszi gazdagabbá és hitelesebbé.

Első száműzetésének kezdetén a hazáját vesztett miniszterelnök néhány nap híján 37 esztendős. Otthon halálos ítélet vár rá, a török birodalom területén - Kossuth és kíséretéhez hasonlóan - internálás. Ő a harmadik megoldást választja. Öt társával együtt csónakot bérel, s a görögországi kitérő után 1849. október 30-án érkezik meg Párizsba. Itt éri utol a szörnyű hír az aradi kivégzésekről és a Haynau szervezte kegyetlen megtorlásról.

A száműzetés tizenöt esztendeje következik, melyről - leszámítva az utolsó másfél évet - hűségesen beszámol naplójában.

A Párizsban letelepedő Szemere családnak egyelőre nincsenek megélhetési gondjai, de a mindig tevékeny egykori miniszterelnök nehezen viseli el a kényszerű tétlenséget, az emig-ráció kisszerű torzsalkodásait. Kossuth diktátori igénye meg egyenesen sérti. A demokrata Szemere nemcsak az egykori kormányzó uralkodói magatartását tartja visszataszítónak, de Kossuth külföldi segítségben bízó és arra alapozott politikáját is helyteleníti. Emigráns társai-tól eltérően, ezt a magatartást és politikát mélységesen elítélő véleményét nem rejti véka alá. Szerinte Kossuthot nem lehet és nem szabad a magyar szabadsággal azonosítani, s meg van győződve arról, hogy mikor cikkekben, röpiratokban Kossuthot támadja, lényegében a ma-gyarság valódi érdekeit védi.

A megértés és a méltányosság a politika világában ismeretlen. Én azonban távol a po-litikától szükségesnek és megkerülhetetlennek tartom legalábbis a méltányosság igényével néhány - olykor talán terjedelmes - dokumentum bemutatását, amelyek érthetővé teszik, magyarázzák Szemere Bertalan mind ez ideig, szinte egyöntetűen kárhozta-tott álláspontját. Erre annyival inkább szükség van, mert Szemere és Kossuth szembenállását ismertetve a szerzők olykor még a tárgyilagosság látszatát sem igyekeznek fenntartani. Ítéle-teiket nem ritkán szinte már kultikusnak mondható előítéletek axiómaként való felmutatásával hozzák meg.

A párizsi és a londoni emigrációs szervezetek belső harcairól Szemere naplója hűsége-sen tájékoztat. A kialakuló feszültségek azonban nem akadályozhatták meg, hogy Teleki László és Szemere Bertalan közösen dolgozzák ki 1851 februárjában például azt az emlékira-tot, amelyben tiltakoztak az olyasféle Német Szövetség létrehozása ellen, amelyben a vezető szerepet Ausztria kapta volna, s Magyarország, mint annak egy tartománya vett volna részt. vi Az emigráción belüli feloldhatatlan ellentétet Kossuth hírhedt Cincinnatiban kelt levele (1852, febr. 15) váltotta ki.

Ebben a levélben, válaszként az emigrációs egyesületek azon törekvésére, hogy a "kormányzói" címet visszavevő Kossuth mellé állítsanak tanácsadókat, akik némileg ellen-őrizték és befolyásolták volna tevékenységét, a kormányzó bejelentette diktátori igényeit. A nemeskéri Kiss Miklós ezredesnek küldött terjedelmes levélből idézek:

"...minden jelekből s barátaimnak mind ellenségeimnek összevágó jelentéseiből azt látom, hogy a népek irántami bizodalma nem csak nem csökkent sött gyarapodott hogy a népnek legnagyobb része bár érdemtelenül, bennem bizik, engem tekint vezérének, s tőllem várja a megszabadításának vezérletét, hasonló kötelességemnek ismerem minden tulszerénykedést s nyugalomvágyást félretéve ezen állást s annak minden következéseit s fele-lősségét elválalni amint el is vállalom.

Ez állásban pedig a siker nélkülözhetlen feltételének ismerem azt hogy munkásságo-mat semmi gátoló formákhoz ne kössem, tanátsra s közre munkálásra szükségem van, s tanátsát kikérendem annak kit arra alkalmasnak vélek, s közremunkálásával azoknak, kikben bizni okom leszen élni fogok de a tervek, az Organisatio az előkészületek csomóját a világon senkinek kezébe nem adom mert akár hibának, akár csalásnak, akár fetsegésnek akár vélet-lennek hazánk vérét és szerencséjét kitennem nem szabad, kivált miután kevés magyar tud halgatni de igen sok szeret fontoskodni.

Ha tehát sorsunk hogy mindnyájan egyet nem érthetünk ha pártnak kell lenni ám le-gyen - én egy s pedig nagy pártnak fönöke vagyok, s magamat ilyennek tekintve kivánom hogy az csak a fentebbi elvek alapján történhetik s bizodalommal kell nem csak szivem de eszem iránt is viseltetniök engedelmeskedniök tenniök amire utasitom de nem kivánniok hogy a titkok kulcsát kezökbe tálaljam, én nem kérlelek senkit nem vadászok senkit, akinek ezen alap nem tetszik - ő lássa - ha nem lesz velem, aki nincs velem ellenem van - lássa; - de aki velem akar lenni tudja meg hogy csak ezen az alapon lehet máson nem." vii

A továbbiakban kifejti, hogy ami pénzt Amerikában gyűjtött, annak elosztásáról egye-dül ő dönt, mert amit szerzett, azt nem az emigráció, hanem a maga nevében és befolyásával szerezte.

Teleki László megdöbbenéssel olvassa Kossuth levelét. "Semmire sem emlékszem - írja Vukovics Sebőnek 1852. április 17-én - mi ennél mélyebben hatott volna reám. Sokat tettem föl Kossuthról, de azt még sem, hogy ő nem csak egyes emberek, hanem egész Ma-gyarország fölébe merje magát helyezni - hogy azt merje mondani én vagyok a haza, és azon pénzeket mellyeket ügyünk baráti magyar menekültek számára gyüjtöttek ugy tekint-se mint a maga kizárólagos sajátját. Pedig ez sül ki a levelébül!

... Kossuth lerontására s porrá zuzására szerintem nem is kellene egyébb mint Cincinnatibol irt levelének közhirüvé tétele. De magam is azt hiszem ezzel várnunk kell. A Szemeréék-Kázmérék által követett politikát nem helyeslem. Mielőtt megtámadnók őt, kö-vessünk el az ő kijózanitására mindent mi hatalmunkban áll - Mert minden esetre hazánkra nézve kárral járand az ő porrá zuzása s a míg lehet - ugy é kedves barátom - ne kárositsuk meg magunk magunkat? Inkább silányuljön tönkre mint sem hogy tovább is diktátor marad-jon s azon vészes képtelen pályát folytassa mellet Kiutahiából kiszabadulása ólta megkezdett - de legjobb mégis ha őt, hibáinak őszinte taglalása által, más utra téríthetjük, és igy megtart-hatjuk a hazának.

...Én olly aljasitónak olly erkölcstelennek olly becstelennek látom azon viszonyt mellyet Kossuth maga és az emigració közt föl akar állitni, miszerint nem képzelem hogy eszes szabadelvü független ember magát annak alája vethesse...

A föntebbiekben összpontosul a most szőnyegen levő emigrációnalis kérdések iránti nézetem. Melyekre nézve az Almásy Palié csak annyiban tér el, hogy ő helyit látná annak, hogy Kossuth ellen most mindjárt lépjünk föl, én pedig elébb megkisérlenék mindent az okoskodástól a fenyegetésig és csak akkor ha semmi sem sikerült, és kisül hogy Kossuth mindennek dacára ezentul is eddig bitorolt helyzetéhez ragaszkodik - mondom csak akkor helyeselném ha ellene, az ő lerontására lépnénk föl." viii

Kossuth ügyében Almásy Pál közvetlenül Szemerét is felkeresi levelével 1851. no-vember elején:

"...Laci /azaz Teleki László/ nem fog többé a triumfátornak meghajolni - hidd el, meg vagyok erről győződve, - gyűlöli Diktátori hajlamait. Hazánk vesztét nagy részben szeren-csétlen politikájának, gyáva jellemének tulajdonítja.../.../ nem úgy van az mint otthon volt. Európa /.../ Kossuth Lajos tetteit, szavait másként ítélendi mint a hatalmas kormányzót a sze-gény debreceni országgyűlés. Európát nem lehet olyan könnyen bolonddá tenni, mint a debre-ceni oskolába szorított remegő táblabírákat. Sűllyedni fog, mint írod, de ha marha szerencséje ismét megmenti, ha ellenzékednek nem leszen más frigyese, én leszek az mindig és minden-kor. Gyenge frigyesed ajánlkozik, ez igaz: de legalább határozott." ix

És közben Kossuth természetesen nem hagy fel konspirációs tevékenységével, ame-lyek nemhogy kudarcba fulladnak, hanem véres megtorlásokat provokálnak ki a hazában. Elég megemlítenem a szerencsétlen Piringer-Pataky esetet. A volt osztrák tisztet Kossuth az-zal az utasítással küldte Hamburgba, hogy az ott állomásozó osztrák egységek magyar katoná-it fellázítsa. Patakyt elfogták, s megtalálták nála Kossuth írásbeli utasítását, s a konspiráció-ban résztvevők több mint száz névből álló listáját.

A jegyzékben szereplőket azonnal letartóztatták, és a végső eredmény négy halálos ítélet, egy öngyilkosság és majd 100 év súlyos sáncmunka. x

A konspirációs szálak szövögetését Kossuth teljesen titokban ezek után is folytattafolytatta, a titkok kulcsát nem adta ki kezéből. Telekinek tehát fogalma sem volt Kos-suth katasztrofális tervezgetéseiről mikor 1853. március 10-én nemeskéri Kiss Miklósnak címzett levelében a következőket írta:

"... Barátom attól félek hogy olly politika minő Lajcsié még szellemileg is sirba dönti a magyart." xi

***

Szemere Bertalan is így látja és így ítéli meg Kossuth politikai tevékenységét. Koránt-sem a féltékenység vagy a rivalizálás ösztönzi, hanem a haza féltése, a magyar ügy védelme. A felismert igazság kimondásának kényszere nem hagyja nyugodni. Nem tudja elfogadni Te-leki László érvelését, hogy Kossuth "igen hamar fogja magát lejárni". xii Naplójában többször is visszatér erre, s az 1852. januári bejegyzésben az egész akkori magyar emigrációt mérlegre helyezi.

"A magyar emigrátió - írja - valami silány dolog. Iránta a magyar nemzet épp oly nagy illusióban él, mint maga az emigratió sokat képzel önmagáról. Otthon azt hiszik, mi visszük haza a szabadságot, azt hiszik, mi itt éjjel nappal dolgozunk az óriás művön; az emigrátió többsége a maga részéről szinte azt hiszi, nélkülünk nincs mentsége a magyar nem-zetnek. Mintha valaha valamely emigratió az elnyomott hazát megszabadította volna!" xiii

A mérleg egyik serpenyőjében az illúzió, a másikban a realitás, az egyik apostola Kos-suth, a másikat titokban többen, de nyíltan egyedül Szemere vállalja és képviseli. A Szemere-Kossuth ellentétnek ez a kulcsmondata: Mintha valaha valamely emigratió az elnyomott hazát megszabadította volna! Kossuth haláláig hitt ebben, a magára osztotta szerepben, és ez a hit, ez az illúzió volt igazi ereje, ez védte haláláig, sőt azon is túl. Ez az illúzió mumi-fikálta a Kossuthi "eszmét", mondhatnám napjainkig. Szemere botorságnak tartotta, és káros-nak ítélte, s meg volt győződve arról, hogy a kossuthi illúziók ellenében "itt van az idő a nemzetet önmagával megismertetni". xiv

A lelkiismeret parancsának engedelmeskedik, mikor munkához lát.

1852 májusában naplójegyzeteit így kezdi:

"Én március végétől kezdve három jellemrajzon dolgoztam. Előbb csak Kossuthról ír-tam, ki akarván azt adni Amerikában, a hírlapokban, de aztán eszembe jött, miképp a magyar forradalom képét híven adandja Batthyány Lajos, Kossuth L. és Görgey jellemrajza, s mind a hármat kidolgoztam. Az első és utolsó bevégezte pályáját, azt higgadtan adom, Kossuth el-lenben még él, izgat, tervez, szerepel, az övé e szerint sok helyen polémiai hangon van tartva, - oka az is, mivel eleinte azt csak mint választ s megtámadást írtam, és csak később próbáltam belőle egészet alkotni."

Arról az emlékirat értékű német nyelven megjelentetett politikai jellemrajzok kötetéről van szó, amelyet a forradalom három vezetőjéről - Batthyány Lajosról, Kossuthról és Gör-geyről - írt, és amely végül is keserves huzavona után xv Hamburgban jelent meg a Hoffmann und Campe kiadónál. xvi

A Politikai Jellemrajzok megjelenésével veszi kezdetét - vagy inkább teljesedik ki - Szemere Bertalan második száműzetése. A könyv hatása korántsem olyan, mint amire Szemere számított. A bomba nem robbant, s a hangos viták, a nyílt sisakos hadakozások he-lyett, csak félszeg magánlevelekben kapja az elismerést, esetleg az óvatos egyetértést vagy az ellenvéleményt. Ellenfelei hallgatnak, s nyilvánosan csupán Batthyány Kázmér áll ki mellette. Azt viszont rövidesen tapasztalnia kell, hogy kerülik, s az emigráció - közvetve nyilván Kos-suth nyomására - kiveti magából, száműzi tagjai közül. "Helyzetben, milyenben én vagyok - írja Lukács Móricnak -, kevés ember van, nemcsak a hont vesztém el, honfitársaimat is. De a lelkiismeret öntudatát nem, mert a közügy árán embert s népszerűséget soha nem vásároltam, akkor sem, midőn hatalom volt kezemben." xvii (Kiemelés tőlem: A. G.)

Ez a második száműzetés jóval súlyosabb az elsőnél. És ez szinte napjainkig tart, en-nek nem vet véget az 1867-es kiegyezés, de még a gazdasági és politikai rendszerek változása is érintetlenül hagyja. A második száműzetés kegyetlen következetességét jelzi például az, hogy a Politikai jellemrajzok magyar nyelvű megjelenésére 138 évet kellett várni. Ennek fő oka a magyar nyelvű kiadás közreadói szerint "az általa rajzolt Kossuth-portré volt. (...) A Kossuth-kultusz nem viselte volna el, hogy bálványát ilyen kíméletlenül megfosszák nimbuszától, még ha a vádak többségét azonnal és hitelt érdemlően meg lehet is cáfolni. Szemere műve s maga Szemere is hallgatásra ítéltetett." xviii

Ennek az ítéletnek esett áldozatul Szemere Bertalan egész életműve, többek közt a szinte ismeretlenül maradt naplója és legfőképpen becsülete. Az agyonhallgatott Szemeréről mindent el lehetett hitetni. Ezért kommentálhatta például Teleki László 1860-as letartóztatását Jósika Miklós egyik Amerikába költözött druszájának, Fejérváry Miklósnak írt levelében a maga szarkasztikus modorán a következőképpen: "Nagy és szomorú újság, hogy Lacit Drezdában Beust, a minister befogatta, s átadta az osztrák kormánynak. Én azt hiszem, hogy Szemere nem idegen e dologban! - mert egy magasztaló dythirambot írván az okt. 20diki diplomára, Laci pajtás úgy levert a füle mellett, hogy abból bizony sosem kél fel többé. A magyar lapok is en corps köpenyegforgató, szélkakas és elvtelen embernek nevez-ték. Aztán nem volna első dolga - a koronát is ő liferálta ki." xix

Szemere Bertalan becsülete szabad préda, s nemcsak a politikában szokásos néhány évre évtizedre, hanem az elkövetkező másfél évszázadban is az marad. Ennek szellemében például kritikusai szerint Szemere Bertalan sosem "téved", hanem "torzít", legjobb esetben "csúsztat", ha igazságát ismétli, akkor "monomániás", ha nevének felhasználása ellen tiltako-zik, akkor "okvetetlenkedő". A suttogó rágalmak ellen - mint például a korona titkának eláru-lása, vagy Teleki László feladásának vádja - lehetetlen védekeznie. S így válik Szemere Ber-talan az emigráció mindenes bűnbakjává, "hitvány emberré" xx . Holott a nem-zetiségi kérdésről írt dolgozatai megkerülhetetlenek, és például ő volt az első, aki a Kossuth Duna-konföderációs tervéről a legszínvonalasabb kritikát megírta xxi .

"Szóval e program - írja a tervről - minden politikai programok legszörnyűbbje, miket a magyar kérdés megoldásául ajánlani lehetett. 'Minden benne van, csak Magyarország sajátságos helyzete van teljesen kifeledve belőle.' 'Egyik alapelve Magyarország: területi integritásának felmondása.' Nagy dolog, igen nagy. Fölállítván az általános szavazat elvét, lelép a históriai jog teréről, s a szabadelmű arisztokrácia helyett, mi magköve sajátságos alkotmányunknak, behozza a demokráciát, mely azt darabokra fogná apródonkint őrölni. Maga ez elég Magyarországot régi jelleméből örökre kivetkőztetni."

Igaz, ez a Szemere Bertalan már nem egyértelműen szabadelvű alapról bírálja Kos-suth elképzelését. Az 1860. október 20-án kiadott császári diplomát ugyan túlzott lelkesedés-sel fogadta, mert nem azt nézte, hogy mi hiányzik belőle, hanem hogy a nemzet "új fegyvere-ket kapott a kezébe, melyekkel ... sikerrel harcolhat." A Jókai szerkesztette élclapban, az Üstökösben ekkor nevezték el császári,királyi emigránsnak. Amelyre még a rágalma-kon edzett Szemere is felszisszen.

A gyakran doktrinernek bélyegzett Szemere Bertalan ezekben az években túl tudott lépni a szabadelvű doktrinákon. (A "doktrinák" helyett joggal mondhatnék előítéleteket is.) Világosan látta ugyanis, hogy a magyarságnak, a magyar nemzetnek nincs sok választási le-hetősége. Vagy a szlávokkal lép szövetségre, de ez a szövetség csak ideiglenes lehet, s végül katasztrófába torkoll, vagy a németséggel, azaz a dinasztiával kell kiegyeznie, mégpedig a régi magyar alkotmány megóvásával. Szemere erre a következtetésre a történelmi helyzet reális elemzésével jut, s közben természetesen maga is érzi korábbi elvei és a jelen politikai elemzése közti különbséget. Ezért zárta Majláth György tárnoknak írt (1861. Párizs, júl. 6.) levelét a következőkkel:

"Most bevégzem e borzasztó hosszú levelet. Se apológiát nem adok hozzá, sem óvás-sal nem élek, mondván, hogy elveim most is a régiek, azok 1834 óta soha nem változtak. De két különböző dolog bírni elvvel, mint gondolkodó ember, és mint hazafi tanácsolni a hazát; ott az elme szabadon alkot, itt az értelemnek tényekhez s körülményekhez kell magát szabnia. Én e kettő között mindig tudtam különbséget tenni." xxii

Szemere keresi a kapcsolatot a hazai sajtóval, a Pesti Napló főszerkesztője, Kemény Zsigmond azonban két levelére sem válaszol, s így aztán az úgynevezett Manchesteri le-velek a konzervatív irányú Pesti Hírnökben jelennek meg (1860. dec. 25. és 1861. jan. 29.). Az első levélben fejti ki, hogy az októberi diploma négy olyan fegyvert adott a nemzet kezébe, amit nem szabad visszautasítani, s amely révén minden megszerezhető. E négy fegyver pedig a nyelv, a megyei önkormányzás, a decentralizáció és az országgyűlés. Mindez csak akkor volna szabad vissza-utasítani, ha bízni lehetne külső segítségben. Ennek viszont - legalábbis Szemere megítélése szerint semmi realitása sincs, mint ahogyan soha nem is volt.

Külső segítség! Az emigráció politikai értékelése mellett ez az a másik kardinális pont, amely érthetővé teszi, s amelyből magyarázható és eredeztethető Szemere és Kossuth politikai ellentéte. Kossuth hitt a külföld szolidaritásában, abban, hogy külföldi segítséggel visszaszerezhető a magyar függetlenség. Hitt abban, hogy az emigráció megmentheti a hazát. Ezért volt az amerikai út, ezért szervezte a hazai - sok vérrel járó - összeesküvéseket és az eleve kudarcra ítélt politikai manővereit is ez a hit éltette. Szemere Bertalan mindezt fantazmagóriának, káros illúziónak ítélte, egy önhitt és betegesen hiú agy szüleményének, amely a soha valóra nem váló illúziókkal csak elkábítja a csodavárásra amúgy is hajlamos nemzetet. Naplójába 1860. októberében ezzel kapcsolatban a következőket jegyzi föl:

"...én külföldi segedelemben teljességgel nem bízom. Napóleon? Ott van Vil-lafranca és egész politikai élete. Neki eszköz kell, más nem. Cavour? Hiszen ha Velence fel-szabadítását fölkelésünkkel eszközöljük, igen kedves lesz neki, - de ő olasz, ravasz, számítás, nem elv embere. Garibaldi? Igen bizony, - de ő most semmi, egy hős, egy nagy históriai név, ki engedte, hogy Victor Emmanuel az ő kezéből vegye a hatalmat. Másrészről én hiszem, hogy ha Magyarországban forradalom ütne ki, ha Porosz nem jönne is közbe, az Orosz bizo-nyosan; gyűlöli Ausztriát? Igaz, de még jobban szereti Lengyelországot megtartani."

A második Manchesteri levélben pedig másokat megelőzve a későbbi dualiz-mus elvét dolgozza ki, amely az ő értelmezésében lényegében tiszta perszonál unió lett volna közös ügyek nélkül.

1860 táján azonban az ilyesféle gondolatok nem voltak népszerűek, még hét esztendő-nek kellett eltelnie, hogy a dualizmus elve érvényesüljön, s az örökös vitára okot adó közös ügyek bevezetésével létre jöjjön a dualista Osztrák-Magyar Monarchia.

Szemere természetesen most sem népszerűségre törekszik, hanem a felismert igazság hajtja. De ő sem érzéketlen. Levelezéséből és naplójából tudjuk, milyen fájdalmat okozott, hogy lényegében Kossuth kívánságára kizárták abból a hazafias körből, abból a közösségből, amely tenni akart, és olykor tudott is tenni valamit a hazáért.

***

Szemere azonban állja a sarat, holott közben egy újabb, egész személyiségét érintő ka-tasztrófán kell urrá lennie, mely nemcsak őt, hanem családja létét és biztonságát is fenyegeti.

A sikkasztás miatt külföldre szökött Szabó Pál - ki Párizsban Boldini néven él - a Szemere család bizalmába férkőzik, és rábeszéli Szemerét, hogy a család parlagon fekvő va-gyonát, azaz Lipolda hozományát, az ő közreműködésével forgassa meg a tőzsdén, majd mi-kor vállalata csődbe jut, a család pénzével Amerikába szökik. Ezzel nemcsak a család anyagi biztonsága rendül meg, Szemere önérzete is súlyos sebet kap. Ő aki soha semmit sem kért és fogadott el másoktól, a rábízott pénzzel, Lipolda vagyonával rosszul gazdálkodott. Könnyel-műségével, hiszékenységével megrövidítette családját. Idegenben, távol a hazától pénzszerzés után kell néznie, vissza kell szereznie az elsikkasztott pénzt, fel kell adnia szokásos életmód-jából, s ezzel megkezdődik Szemere Bertalan harmadik száműzetése, súlyos kálváriája.

Előszőr az önkény a hazából száműzte, idegenben honfitársai az emigrációs közös-ségből száműzték, és most kénytelen tovább emigrálni, becsülete és családja védelmében el kell hagynia a középnemesi, értelmiségi életformát. A politikus, a gondolkodó kénytelen pénzkereséssel foglalkozni. Az egykori miniszterelnök így válik borkereskedővé.

Szemere azonban most sem tagadja meg önmagát, evvel a lépésével is hazáját akarja szolgálni, s minden energiáját latba vetve a magyar bort igyekszik népszerűsíteni. Mindezt - ahogy írja - hazafiságból és természetesen jövedelmi számításból is teszi. Mintha - kénysze-rűségből ugyan - a Széchenyi jelölte programot próbálná saját sorsával igazolni. A kereske-dővé avanzsált miniszterelnökben azonban legtöbben csak történelmi kuriózumot látnak, sőt olykor még azt is sejtetik, hogy lám-lám a Szemere követte úton idáig lehet sűllyedni. Szinte egyetlen kivétel Szekfű Gyula, aki A magyar bortermelő lelki alkata című tanulmá-nyában Szemere heroikus kényszervállalkozását végül is Széchenyi és Wesselényi nemzetne-velő törekvései sorába állítja. xxiii

A száműzetés harmadik stációja, a nemesi-politikusi életformából a polgári-kereskedői életformába való - lényegében önként vállalt - "emigrálás" jelentette a legsúlyosabb megpró-báltatást. Naplójában így vall erről: "...ez új vállalat nekem kimondhatlan sok lélekküzdést okozott. Állásom oly fonák. Lemondjak politikai karakteremről? Ha tudatom, ki vagyok, poli-tikai nevemnek ártok; ha nem tudatom bánnak velem, mint kalmárral, és sok keserű lapdacsot kell elnyelnem, minek keserét csak én fogom érezni. Aztán az igazat megvallva, mi hon aristokratikus nevelést kaptunk, régi családbeli ember a világért sem lett volna kereskedő, s mi ezzel rokon, kivált ha az ősi büszkeséghez valóságos erkölcsi lélekemelkedettség is járult. Ami légkörben felnövünk, annak befolyása örökké megérzik rajtunk. Mintegy le kell tördelni magunkról a héjakat, miket a szokás s nevelés ránk rakott... Mi sok önmeggyőzésembe, tusa-kodásomba került erről másokkal csak szólani is, Cobdennel is, s most határozottan be kell lépnem a vállalatba, ha sükert akarok. S én mindenben sükert akarok, halni vagy győzni, örök jelszavam.

Hiszen nagy hazafiúi érdem volna a magyar boroknak világpiacot szerezni, nemzetem évenként 100,000.000 frankkal lehetne gazdagabb, s mai világban a gazdagság kútfeje a sza-badságnak is... De gondolok háznépemre is, - ama nagy veszteségünk óta sok gondtele nap-jaim vannak..." xxiv

Rövidesen arra is rá kellett jönnie, hogy nemcsak saját "lelki alkatával" van baj, nem elég saját magát "átnevelnie". Mert ahogy Szekfü Gyula írja előbb említett tanulmányában, Szemere "végül mégis legyőzte az antikereskedelmi, antikapitalisztikus tényezőket önmagá-ban és arra is ráeszmélt, hogy a teljes sikernek még egy feltétele van, s ez az otthonlevők, az egész magyarság lelki alkatának megváltoztatása." xxv Ezzel a felis-meréssel és főként a Borászati Lapokban kifejtett tevékenységével Szemere Bertalan a jelen-tős nemzetnevelők közé emelkedett.

Úgy látszott, hogy a sors most Szemere kezére játszik, elégtételt ad, s esélyt az elmélet gyakorlati igazolására. Esterházy gróf tatai uradalmának intézője, Jankó Mihály ugyanis le-vélben kérte fel, hogy az uradalom "ösztöndijasát", Rónay Gyulát segítse tanulmányaiban. A fiatalembert a borászat tanulmányozására küldték ki Franciaországba, s a nyelvben és a szak-mában egyaránt járatlan Rónaynak vezetőre volt szüksége. A megromlott idegrendszerű Szemere ijesztően részletes utasításokkal, tanácsokkal látja el a szórakozni vágyó fiatalem-bert. Egy idő után azonban rádöbben, hogy Rónay nem a megálmodott, a jövő Magyarorszá-gának embere. Benne a Párizsba csöppent, dzsentrit majmoló élősködő mintapéldányával ta-lálkozott. Az egyre betegebb, eredendően puritán Szemere ebben a találkozásban szinte egész élete kudarcát éli át. xxvi

A betegség sújtotta utolsó évekről lánya, Szemere Mária számol be:

"1862-ben kilenc hónapot töltött atyám Angliában. A londoni kiállításnál kineveztet-vén a magyarországi osztályhoz, igazán kínzó lelkiismeretességgel s túlzó szorgalommal ra-gadta meg feladatát, s ugyanúgy folytatta is. Roppant fejfájások kezdték gyötörni, s gyakran olyan fokra növekedtek, hogy a krízisnek vége igazán borzasztó volt. Az a - nyájas ugyan, - de külsőleg hideg, nyugodt s oly egészen férfias férfi, sírásra fakadt, mint egy gyermek, s tar-tott ezen állapot órákig is, míg a természet maga egészen kimerülve összetört.

Párisba visszajővén, a fejfájások maradtak, de azon nervózus sírás helyett egy roppant izgatott állapot mutatkozott: félt mindentől s mindenkitől, futott minden ember s saját családja előtt. Változtak e krízisek sokszor ez irtóztató betegség folytán. Anyám és én a valót még mindig nem akartuk hinni, s küzdöttünk minden új s szörnyűbb kifakadás ellen, de mindig borzadtunk az utolsó lépést tenni, melyet végre az ő saját biztonsága is követelt. De elvégre eljött az az óra is! Mind a sors maga, irgalmatlanul kopogtatott szívünkön. Egy téli napon volt [1864 végén - A. G.], midőn korán reggel beteg gyermekkel futottunk a háztól, melyet este kiholtan, üresen mint a sírt, mint a tömlöcöt láttuk viszont." xxvii

A homályban hagyott nyers valóság fájdalmasabb. A családszerető Szemere egyik ro-hamában családjára támadt, s leánya, felesége, karján a másik, éppen beteg gyermekkel a dü-höngő férfi elől az utcára menekültek.

Orvosai ezek után is abban reménykedtek, hogy a hazai környezet javulást hozhat. Hazatérési kérelmének több kusza fogalmazványa is maradt fenn, amelyben a régi, egészsé-ges Szemerének, a mindig pontosan fogalmazó Szemerének nyomát sem látjuk. Tollát már a betegség vezette. A kérelmet végül felesége írta meg, s 1865. január 7-én Bécsből telegráfon küldték el az engedélyt. Budapestről orvos és a család régi barátja jött érte, s ők hozták haza. 14 és fél évi száműzetés után 1865. január 24-én lépte át a határt az az 53 éves emberi roncs, aki egykor Szemere Bertalan volt.

Először szállodában helyezték el, majd Batizfalvy Király utcai vízgyógyító intézeté-ben. Mikor Párizsban maradt felesége haláláról értesült, állapota rohamosan romlott, s a budai Schwartzer intézetben ápolták. "Élt még három évig - emlékezik vissza Szemere Mária -; ha élet az! Ezek az évek enyémek, bár csak ritkán s mindig csak rövid időre láttuk egymást. Ábrándjai akkor is csak a régi időre s életének egyedüli céljára kalandoztak. Beszélt nekem sokat 48-49-ről; az utolsó szó, melyet tőle hallottam, az volt: "Elvettem a zászlót!" Aztán nem beszélt többé. ... Aztán nem is ismert többé....s aztán meghalt!... Béke hamvaira itten, s anyáméra künt! Isten őrködjék e két lélek fölött!" xxviii

Szemere Bertalan 1869. január 18-án hajnali 4 órakor halt meg Budán a Schwartzer elmegyógyintézetben, s január 19-én délután 3 órakor temették el a tabáni temetőben. Teme-tésén a kormányt br. Eötvös József, a Magyar Tudományos Akadémiát, melynek Szemere levelező tagja volt, Arany János és Hunfalvy János képviselte, a szertartást Török Pál refor-mátus püspök végezte, s megjelent a temetésen még Miskolc város hivatalos küldöttségén túl két egykori tábornok is, Perczel Mór és Görgey Artúr. Miskolc Szemerét saját halottjának tekintette, s 1871. áprilisában hazaszállították hamvait, s május elsején az Avasi temetőben helyezték végső nyugalomra. xxix

***

Ezzel véget ért Szemere Bertalan hármas száműzetése. De vajon ezzel a végső tiszte-letadással befejeződött-e számkivetettsége? Hazatalált-e Szemere Bertalan jobbik része? Eszméi hazataláltak-e?

A kérdőjelek magukért beszélnek.

Szemere hazatérésének első állomása talán hatkötetes Összegyűjtött Munkáinak 1869-70-es kiadása volt, xxx amely befogadásának, visszafogadásának csak lehetőségét te-remtette meg. A magyar közvélemény azonban nem élt ezzel. Már maga a gyűjtemény címe is félrevezető. Az összegyűjtött munkákban ugyanis szinte kizárólag olyan munkákat adtak köz-re, amelyek az emigrációban keletkeztek, s például Szemere hírnevét megalapozó, annak ide-jén igen népszerű Utazás külföldön két kötetét sem tartalmazza. A pillanat sem volt alkalmas arra, hogy az amúgy is megosztott társadalom egy olyan életművet fogadjon magáé-nak, amelyen ott virít a Kossuth-ellenesség szégyenbélyege.

És ez a bélyeg egy évszázad múlva sem halványodott. Hiába változott meg kétszer is Magyarország államformája, hiába lettek elfogadottak - elsősorban természetesen a politikai szónoklatok szintjén - Szemere eszméi: a demokrácia, a forradalom és a köztársaság. "Az 1948-ban az országra erőszakolt új [kommunista - A.G.] rendszer hivatalos szentje ... Kos-suth lett, s ellenfelei iránt a sztálinista történetírás képviselői kevés kímélettel viseltettek" xxxi Szemere Bertalan politikai működésének történeti értékelésében a valódi áttörést, hazatérésének második stációját a Politikai jellemrajzok magyar nyelvű megjelenése hozta meg, Hermann Róbert és Pelyach István terjedelmes bevezető tanulmánya, tárgyilagos jegyzeteik és a kötethez fűzött okmánytár kiadása. xxxii Ezzel meg-tört a jég, s a Magyar Szabadelvűek könyvsorozatban megjelent kötet xxxiii - melynek szerkesztője és összeállítója a korábban már többször idézett Hermann Róbert - úgy is tekint-hető, mint Szemere Bertalan hazatérésének és befogadásának dokumentuma. A történettudo-mány ezzel a kötettel rótta le adósságának egy részét. A politikus Szemere Bertalan hazaérke-zett.

A szépírónak azonban még várnia kell.

Igaz, 1983-ban bő válogatás jelent meg az Utazás külföldön méltán híres könyvéből, xxxiv s a kötethez Sőtér István írt utószót Értelmes utazás címen, melyben a kort jellemző több politikai, történeti félreértés mellett arra is figyelmeztet, hogy Szemere munkája "jelentős írói teljesítmény, a reformkor egyik legszebben megalkotott prózája. Ez a próza felülmúlja az Eötvösét, a Szalay Lászlóét. Egyszerre modern és a roman-tika szivárványszíneiben pompázó, ugyanakkor annak a numerózus, klasszikus magyar pró-zának folytatása, mely Kazinczy Ferencnél szólal meg először, s zeneivé válik majd Vajda Péternél. Szemere Bertalan könyve nemcsak a magyar reformkornak tanulságos dokumentu-ma, hanem a magyar romantikának is méltó alkotása." xxxv Összegzésül még megemlíti esszéírói erényeit, de végül is egész munkásságát úgy ítéli meg, hogy Szemerében "valódi írói tehetséget sorvasztott el a politikai cselekvés" xxxvi s a magyar irodalom nagy vesztesége, hogy Szemere Bertalant is az 1848-49 hajótöröttjei közé kell so-rolnunk. A tanulmányírónak eszébe sem jut, hogy az Útinaplóban fellelt erények esetleg más formában, kiérleltebben vagy a történelmi és egyéni katasztrófa árnyékában eset-leg sötétebb tónusban, de a későbbi, fennmaradt naplóban is felfedezhetők. Mert az író, ha az évek múlásával változott is, a változásban a személyiség ugyanaz maradt. És éppen a szemé-lyiség varázsa, a személyesség intenzitása teszi olyan vonzóvá az Utazás külföldön "prózáját", s ez a személyesség az, amely a száműzetésben keletkezett naplót még töredékes-ségében is összefogja.

Ha bárki foglalkozni kezd Szemere Bertalannal, alapvető forrásként veszi elő Szemere száműzetésben írt naplóját, a hatalmas naplófolyamnak ezt a megmaradt töredékét. A naplóírásra, ahogy már említettem, Kazinczy Ferenc vette rá az ifjú Szemerét, s életének egyik nagy veszteségét élte át, mikor arról értesült, hogy 1848 előtt írt naplói megsemmisül-tek. A napló felett tartott "gyászbeszédében" jellemzi is az elveszett naplókat, s ezt azért is érdemes idézni, mert az ott leírtak a fennmaradt naplókra is érvényesek.

"Szóval az én Naplóm - írja Szemere - az én külső és belső életemnek hív tüköre volt, naponként, havonként, évenként. Naponként írván benyomásaimat s véleményeimet, azok mindig igazak és valók voltak. Rossz vagy jó, helyes vagy hibás volt, mindegy, de mindig igaz volt. Néha-néha a régieket átlapozván, mosolyognom kelle magamon, együgyűségemen, tévedésemen, olykor pirulni is volt okom, de ami beírva volt, azon nem változtathattam. Olyan volt Naplóm, mint a daguerrotyp, mely pillantonként minden változást visszaad, ame-lyik napon, amily lélekállapotban, amily véleménnyel valék, oly képet hagytam Naplóm lap-jain. S okom nem volt magamat szépíteni, mert Naplóm az én titkom volt, azt soha sen-ki nem látta, senki nem olvasta, sem szülőim, sem testvéreim, sem barátaim (szándékom változhatlan volt, halálom előtt nem közölni senkivel), e volt az én néma papom, kinek gyón-tam, e volt meghittem, melynek örömömet, bánatomat, haragomat, csüggedésemet el-elbeszéltem, e volt a titkos bíró, kinek tetteimről, sőt legbelső gondolatimról naponkint szá-mot adtam. Ritkán történt, hogy este nem e volt volna utolsó dolgom...

S valóban, ha van bennem jó, nemes, ha van igazságszeretet, méltányosság, humani-tás, azt főkép Naplómnak tulajdonítom. Mi a tükör a testnek, az a hű Napló a léleknek. Benne meglátjuk magunkat, s ha az indulat vagy elfogultság ma tisztán nem enged látnunk, később is módunkban van magunkra ismerni. Alig hiszem, hogy e nélkül ember teljes önismeretre jut-na, mindenesetre ez oly eszköz, mely azt tetemesen megkönnyíti...

Úgy látszik, mind ennek vége van. Egykor talán történeti becse lett volna; de nem azért fáj nekem, hogy elveszett, hanem mivel az az én hű másom volt, s óhajtottam volna gyermekeimre hagyni örökségkép. Ez az ember hű képe, és nem az, melyet a festő fest. Hall-ván e szomorú hírt, csaknem sírni tudtam. Mintha az egyetlen barátomat vesztettem volna el, ki életem minden titkait ismerte. S ki annyit veszték, miért kelle, hogy a sors ettől is megfosz-szon? Ez az én kincsem volt, az én életem, az én pályám, másnak semmi." xxxvii

Szemere naplója, ahogy önjellemzéséből is kitűnik, nem napról napra begyűjtött, szá-raz adatok tömege. Annak idején Kazinczy Ferenc ugyan még a mindennapos följegyzések sorrendjét is meghatározta, hogy például a lap közepére írt dátum alá kell írni az időjárást, majd óráról órára a nap jelentős eseményeit, a lap szélére pedig azoknak a könyveknek a cí-mét, amelyeket akkor olvasott. Szemere szerencsére nem tartotta magát a Mester előírásaihoz, sőt egy idő után a naponkénti feljegyzésekkel is felhagyott. Kéthetenként vagy hónaponként írt összefoglaló beszámolókat, s ezzel a napló erősen közelít a sokkal összefogottabb, esszé-szerű emlékirathoz. A visszaemlékezés rostáján az esetleges, a fölösleges szinte törvénysze-rűen kihull, s az író "akaratlanul" is a lényegre koncentrál. Csak azokat az eseményeket örökí-ti meg, amelyek számára fontosak - amelyeket az emlékezet megőriz -, amelyek alakították, amelyek belső életére hatással voltak. Így lesz a napló szellemi, etikai ihletésű önarckép.

Szemere Bertalan 1869-es kiadású hatkötetes összes munkáiban már egyszer megje-lent a napló. De vajon akkor ki olvasta? Ki volt kíváncsi a Kossuthot gyalázó "hitvány em-ber", az akkor szinte hazaárulónak tekintett, császári királyi emigráns magánsirámaira? Meg-kockáztatom, hogy a naplót senki sem vette úgy kézbe, mint szépirodalmi művet, mint egy folyamatosan olvasható "fejlődésregényt", mint egy emberi sorsnak, mondhatnám a küzdő ember örök kudarcának hiteles, művészi krónikáját. Szemere nem hiába készült "literátor-nak", írónak. Szorgalmasan írt irodalmi meséi, verses elbeszélései, igaz, kihullottak az iroda-lomtörténet rostáján, és, ami sokkal sajnálatosabb, jószerével naplójának kötetei is szinte ol-vasatlanul hevertek a könyvtárak polcain, s jobbára csak történészek lapoznak bele. Holott Szemere naplója nemcsak történeti kútfő, hanem egy tragikus sorsú ember életének művészi hitelű dokumentuma. A mögöttünk hagyott másfél században viszont csupán forrásnak tekintették, kompromittáló vagy éppen igazoló tényeket és adatokat kerestek és találtak benne.

Holott meggyőződésem, hogy az egyetemes magyar irodalomban a szépíró Szemere helyét és rangját száműzetésében keletkezett vallomásos naplói jelölik ki. Mert Szemere nap-lója, ahogy már írtam, nem történeti forrásmunka, hanem egy ember személyes vallomása magáról és a világról.

Az egymást követő emigrációk révén egyre súlyosabb teher nehezedik Szemerére, s az ezzel járó megpróbáltatásokból épül az a piramis, amelynek szörnyű nyomása alatt él puritán önfegyelemmel éveken keresztül, és mikor már nem győzi erővel, összeroppan.

Sorsdráma ez a napló, egy lélek teherbírásának próbája, szimbolikus jelentésű sorstra-gédia. Szerkezetét, művészi kompozícióját, kis túlzással, maga a Sors alkotta meg. Szemere, a kitűnő stilisztának, esszéírónak ismert, a próza mesterének tekinthető Szemere, holmi médi-umként, nem tett mást, mint a rá mért csapások hatását szinte csak hűségesen lejegyezte.

A naplót olvasva nemcsak a politikust, az egykori miniszterelnököt ismerjük meg, nemcsak a száműzetésben élőkről és mindennapjaikról kapunk képet, nemcsak az események hátteréről, tervekről, torzsalkodásokról, olykor pletykákról, titokban tartott párbajokról olvas-hatunk. Ez a napló ennél sokkal többet kínál.

Szemere naplója emberi sorsdokumentum. A magánélet és a nagypolitika eseményei, az elmélkedések és a lírai betétek a naplóban nem válnak el egymástól, a személyesség állan-dó jelenléte ötvözi eggyé a természetét tekintve heterogén anyagot. Az emberi sors minden öröme és nyomorúsága helyet kap benne, de még a legbizakodóbb, legderűsebb napokat is befelhőzi a lét szomorúsága, az elkerülhetetlen katasztrófa, a személyiség összeomlásának előérzete. A küzdő ember bukásának sejtelme. Érzelmi és intellektuális gazdagsága mellett ez a titkos vagy inkább titkolt és rejtett áramlat az, amely egyediségében irodalmi és esztétikai rangot ad Szemere Bertalan eddig észrevétlen maradt naplójának.

* * *

Szemere Bertalant életpályáján a magyar irodalom két fényes csillaga vezérelte: Köl-csey és Kazinczy Ferenc. Találkozásuk sorsformáló volt, és egész életre szóló tanulsággal járt.

Az egyik a politikus Szemerének lett vezércsillaga, a másik a szépírót, a magyar próza kiemelkedő művészét indította el a pályán, s adott saját munkáival soha el nem évülő példát.

A politika Szemere Bertalanja egy pillanatra sem feledkezett meg arról a tanításról, amelyet a Kölcsey közéleti pályája, szereplése sugallt. Az ő példáját követi, mikor vállalja az igazság kimondásának kockázatát és kötelezettségét. Még olyan körülmények közt is, ha a felismert igazság kimondásának záloga és bére esetleg a kiközösítés, vagy visszahívás az országgyűlésből. Az igazság ugyanis abszolútum, az igazság vállalásának nincsenek feltételei.

Kölcsey Ferenc erre adott példát.

A másik ragyogó csillag, Kazinczy Ferenc, a modern magyar próza útját mutatta meg. Útinaplói, egyáltalán úttörő prózája példaként lebegett Szemere előtt. Mindenekelőtt annak felvilágosult eleganciája, s a minden sorából sugárzó igényesség és műgond.

Erkölcsi tisztaság és formai szigor - ezt az igényt kapta örökül Mestereitől Szemere Bertalan, a többit a Sors adta hozzá. Ez a kettősség jellemzi a remélhetően Szemere végleges hazatérését meghozó naplóját is, ezt a - szószerinti értelemben - a vérével és ideg-sejtjeivel, azok felőrlésével írt sorsanalízist.



i Kölcsey Ferenc levelezése. Válogatás. Sajtó alá rendezte Szabó G. Zoltán. Gondolat Kiadó. Budapest, 1990. 177-178. l.

ii Csengery Antal: Történeti tanulmányok és jellemrajzok. Kiadja Ráth Mór. Pest, 1870. II. köt. 191. l.

iii Csengery Antal:Történeti tanulmányok és jellemrajzok.Kiadja Ráth Mór.Pest, 1870. II. köt. 192-194. l.

iv Csengery Antal:Történeti tanulmányok és jellemrajzok.Kiadja Ráth Mór.Pest, 1870. II. köt. 217-218. l

v Szemere Bertalan: Naplóm. Kiadja Ráth Mór. Pest, 1869. II. köt. 34. l. - 1856. június

vi Mémoir sur le Projet formé aux Conférences de Dresde d'incorporer la Hongrie et ses parties annexes ŕ la Confédération Germanique. - Horváth Zoltán: Teleki László 1810-1861. Akadémiai kiadó. Bp. 1964.I. köt. 344-353. l.

vii Horváth Zoltán: Teleki László 1810-1861. Akadémiai kiadó. Bp. 1964. II. köt. 291-292. l.

viii Horváth Zoltán: Teleki László 1810-1861. Akadémiai kiadó. Bp. 1964. II. köt. 297-299. l.

ix Albert Gábor: Lidérc minden, mi homályba vezet. Szemere Bertalan leveleskönyvét olvasom (1849-1865). Maecenas. Bp. 1999. 69. l.

x Piringer-Pataky küldetéséről és annak következményeiről ld. Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849-1867. Művelt Nép. Budapest, 1955. 83-92. l.

xi Idézi: Horváth Zoltán: Teleki László 1810-1861. Akadémiai kiadó. Bp. 1964. I. köt. 362. l.

xii Szemere Bertalan leveleskönyve (1849-1865). Válogatta, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta, a mutatókat szerkesztette Albert Gábor. Balassi Kiadó. 1999. 47. l. - Teleki László levele Szemere Bertalannak. 1851. december 6.

xiii Szemere Bertalan: Naplóm. Ráth Mór kiadása. Pest, 1869. I. köt. 148. l.

xiv Szemere Bertalan leveleskönyve (1849-1865). Válogatta, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta, a mutatókat szerkesztette Albert Gábor. Balassi Kiadó. 1999. 108. l. - Szemere Bertalan levele Vukovics Sebőnek. 1856. október 19.

xv A kiadás körüli levelezést ld. Albert Gábor: Lidérc minden, mi homályba vezet. Szemere Bertalan leveleskönyvét olvasom (1849-1865). Maecenas. Bp. 1999. c. könyv Egy kiátkozott könyv születése - levelekben fejezetében.

xvi Graf Ludwig Batthyány, Arthur Görgei, Ludwig Kossuth. Politische Charakterskizzen aus dem Ungarischen Freiheitskriege. Hamburg, 1853. Hoffmann und Campe. - Valójában már 1852-ben megjelent. Magyar kiadása: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Gróf Batthyány Lajos, Görgei Artúr, Kossuth Lajos. Okmánytár. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, az Okmánytárat, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította Hermann Róbert és Pelyach István. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1990. 734 l. - Rendkívül gondos, szövegkritikai igényű kiadás.

xvii Albert Gábor: Lidérc minden, mi homályba vezet. Szemere Bertalan leveleskönyvét olvasom (1849-1865). Maecenas. Bp. 1999. 166. l.

xviii Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Gróf Batthyány Lajos, Görgei Artúr, Kossuth Lajos. Okmánytár. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, az Okmánytárat, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította Hermann Róbert és Pelyach István. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1990. 71. l.

xix Jósika Miklós: "Idegen, de szabad hazában". Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Deák Ágnes, Gerhát Ágnes, Gilbert Edit, Joó Judit, Kokas Károly, Szajbély Mihály, Takács József. A kötetet összeállította és a bevezetőt írta Kokas Károly és Szajbély Mihály. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1988. 317. l.

xx Jósika Miklós nevezi Kossuth Lajosnak írt, 1861. január 1-én kelt levelében "hitvány embernek" Szemere Bertalant. Országos Levéltár R 90. - Idézi Frank Tibor: Egy emigráns alakváltásai. Zerffi Gusztáv pályaképe 1820-1892. Bp. 1985. 121. l.

xxi Szemere nyílt leve Fényes Elekhez Kossuth Duna-konföderációs tervezetéről. London, 1862. június 4.. - In: Szemere Bertalan. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Hermann Róbert. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 1998. /Magyar Szabadelvűek/ 134-140. l.

xxii Szemere Bertalan: Levelek (1849-1862.) Kiadja Ráth Mór. Pest, 1870. /Szemere Bertalan Összegyűjtött Munkái1 5. köt./ 150. l.

xxiii Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata. Történelmi tanulmány. Minerva Társaság. Budapest 1922.

xxiv Szemere Bertalan: Naplóm. Kiadja Ráth Mór. Pest, 1869. /Szemere Bertalan Összegyűjtött Munkái 2. kötet/ II. köt 232-233. l. - (1860. augusztus)

xxv Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata. Történelmi tanulmány. Minerva Társaság. Budapest 1922. 64. l.

xxvi A Rónay-epizód idején már nem vezette naplóját Szemere. A kapcsolat történetét lásd Albert Gábor: Egy borkereskedő lelki alkata. (Szemere Bertalanról.) Újhold-Évkönyv 1986/2. 383-399; Albert Gábor: Zsákutcák hősei.Budapest, Maecenas, 1989. 199-252. l.

xxvii Szemere Mária: Utóhang Szemere Bertalan műveihez. - In: Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok a forradalom alatt és után. Ráth Mór kiadása. Pest 1873. /Szemere Bertalan Összegyűjtött Munkái 6./ 305-306. l.

xxviii Szemere Mária: Utóhang Szemere Bertalan műveihez. - In: Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok a forradalom alatt és után. Ráth Mór kiadása. Pest 1873. /Szemere Bertalan Összegyűjtött Munkái 6./ 306. l.

xxix N. Czaga Viktória: Politikusi-értelmiségi pályaképek a 19. századi Magyarországon: Házmán Ferenc és Szemere Bertalan.- In: Szemere Bertalan és kora. I. kötet. Tanulmányok. Szerkesztette Ruszoly József. Miskolc, 1991. /Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv 7./ 355-374. l. Bistei Attila: Szemere Bertalan utóélete Borsodban a dualizmus korában.- In: Szemere Bertalan és kora. I. kötet. Tanulmányok. Szerkesztette Ruszoly József. Miskolc, 1991 /Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv 7./ 355-374. l.

xxx Szemere Bertalan összegyűjtött munkái. Ráth Mór kiadása. Pest, 1869-1870. 6 kötet

1. köt. Naplóm. 1. köt., 1849. aug. 4 - 1855. decemberig. 1869.
2. köt. Naplóm. 2. köt., 1856. jan. - 1862. januárig. 1869.
3. köt. Utazás Keleten a világosi napok után. 1. köt. 1870.
4. köt. Utazás Keleten a világosi napok után. 2. köt. 1870.
5. köt. Levelek 1849-1862. 1870
6. köt. Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok. 1870.
xxxi Szemere Bertalan. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Hermann Róbert. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 1998. /Magyar Szabadelvűek/ 42. l.

xxxii Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Gróf Batthyány Lajos, Görgei Artúr, Kossuth Lajos. Okmánytár. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, az Okmánytárat, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította Hermann Róbert és Pelyach István. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1990. 734 l.

xxxiii Szemere Bertalan. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Hermann Róbert. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 1998. /Magyar Szabadelvűek/ 250 l.

xxxiv Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket írta Steinert Ágota. A tanulmány Sőtér István munkája. 488 l.

xxxv U.o.: 470. l.

xxxvi U.o.: 479. l.

xxxvii Szemere Bertalan: Naplóm. Kiadja Ráth Mór. Pest, 1869. II. köt. 35-37. l. - 1856. június [kihagyásokkal]