Alkalmak
@Üzenetküldő


Látogatók száma:(2004.09.22. óta)
142732
Webdesign:
Linkek:









Gondolatok a Magyar Kultúra Napján
80-ik születésnapom alkalmával:

Gondolatok a Magyar Kultúra Napján


Száznyolcvankét évvel ezelőtt egy szatmárcsekei kúriában, valószínűleg csikorgó hideg, januári éjszaka, lefüggönyözött ablakok mögött, a gyenge lámpafénynél egy törékeny testalkatú, krisztusi korban járó, azaz harminchárom éves, balszemére vak férfi egy hosszú vízszintes vonással befejezett egy költeményt. Az azóta megcsonkult kéziratot Nemzeti Könyvtárunk, a Széchényi Könyvtár őrzi, s több mint egy évszázada, Erkel Ferenc zenéjével Kölcsey Ferencnek ez a költeménye lett a magyar nemzet Himnusza. A Magyar Kultúra Napján erre a tollvonásra emlékezünk, és arra a megtartó magyar kultúrára, amelynek egyik jelkép értékű összefoglalása éppen Kölcsey Himnusza.

Mielőtt magáról a kultúráról, közelebbről a kultúra dimenzióiról esnék szó, nem árt egy rövid pillantást vetnünk arra a kissé félszeg, zárkózott férfira, akit alig ismerünk - és a sors különös fintorából - a róla készített, sokszor reprodukált arcképe is félrevezető. Azon a képen ugyanis úgy ábrázolják, mintha a gyermekkori himlőben a jobb szemét vesztette volna el, holott tudjuk, a bal szemére volt vak. Vidéken élt, nagy magány vette körül, s egész életében szeretett volna Pestre költözni, hogy a tudományoknak, az irodalomnak élhessen, s minden alkotó erejét annak szenteltesse. Ez nem adatott meg neki.

Sorsát sztoikus nyugalommal fogadta, mert tudta, hogy egy eszmét kell szolgálnia. A sztoicizmus ugyanis bizonyos értelemben nem egyéb, mint az eszme győzelme a test vágyai és kívánságai fölött. Kölcsey egész életében az eszmét, az ideát szolgálta, s idealizmusa egybeszövődött a kötelességtudattal.

Szatmár megye követeként magányát ugyan egy időre feladta, elveihez azonban mindvégig hű maradt. Az országgyűlésen mindig a legfontosabbról beszélt, mindig az egységes magyar nemzet megteremtése lebegett a szeme előtt. Ezért emelte fel szavát a magyar nyelv védelmében, ennek érdekében küzdött a jobbágyi terhek csökkentéséért, hogy az országgyűlés a jobbágyok tömegeit is emelje be az alkotmány sáncai mögé. Az Unióért is ezért harcolt, az egységért, hogy Erdélyt csatolják közigazgatásilag is Magyarországhoz, mert Erdély magyarsága is az egységes magyar nemzet része.

És ezzel Kölcsey már közvetlenül hozzánk és rólunk szól, a nemzet kultúrájáról. Mert mi is egy nemzet kultúrája?

Egy régi, sokatmondó meghatározáshoz nyúlok vissza, amely szerint "a nemzet a kultúrában konstituálja magát". Konstituálja, azaz határozza meg, alkotja meg magát. Régen a konstitució 'alkotmányt' is jelentett, tehát a fenti meghatározás tiszta magyar szóra fordítva a következőképpen hangzik:

A kultúra a nemzet alkotmánya.


Az 'alkotmányon' természetesen nem azokra a papiros alkotmányokra gondolok, mint amilyet mi is kaptunk a Szovjetuniótól, nem a francia forradalommal divatba jött pár oldalas alaptörvényekre, hanem a szervesen növekvő, az "évgyűrűikben" mindent elraktározó, mindent magukba gyűjtő, angol típusú alkotmányokra. Ilyen volt a mi alkotmányunk is, amely az évszázadok alatt felgyűlt törvények, határozatok, a szokásjog, a joggyakorlat révén alakult ki és módosította, növesztette önmagát.

A kultúra maga is ilyen, megfoghatatlan, nehezen foglalható írásba, normái állandó változásban vannak, és mint minden élő szervezet, növekszik, alakul. Érdemes azonban néhány percet a kultúra időbeli és térbeli dimenzióira szentelni.

A nemzeti kultúra időbeli dimenziói távoli ködbe vesznek. Ez a köd azonban nem emészti semmivé azt az örökséget, amelyet a távoli sztyeppékről hoztunk magunkkal. A kultúra hagyományozásában óriási szerepe van az írásbeliségnek, az irodalomnak. Ez azonban nem jelenti, hogy a szóbeli kultúra századokat idéző, sokszor szinte értelmezhetetlennek tűnő elemei ne tartoznának a kultúrához. Éppen sokat sejtető homályuk kelt intenzív érzelmi hatást, s ezek az olykor csak nyelvi fordulattá kopott emlékek adnak sajátos színt és illatot kultúránknak. Ennek köszönheti egyedülvalóságát, mással össze nem téveszthető jellegét.

Közbevetőleg szeretném megjegyezni, hogy a kultúra nem ismer halott hagyományt. Legfeljebb alvót, csipkerózsika álomban szendergőt, s megjósolhatatlan, hogy egy-egy ilyen szunnyadó lehetőség mikor válik mindennapi életünk alakítójává, mikor érezzük úgy, hogy a kultúrának egy-egy már elfelejtettnek hitt gesztusa megszólít bennünket, hozzánk szól. A feledésbe merült hagyomány olyan formában létezik, mint Homérosz lengő alvilági árnyai: csak akkor szólalnak meg, csak akkor adják ki titkukat, ha áldozunk nekik. Nem éjszínű kost és éjszínű jerkét, ahogy Homérosz írja, a kultúra, a hagyomány felélesztése ennél sokkalta többet kíván: tulajdon vérünket, életerőnket. Legféltettebb, semmivel sem pótolható kincseinkre jelenti be igényét: időnket, figyelmünket és szeretetünket kívánja.

Az áldozatért mit kínál cserébe?

A lehető legtöbbet, amelyet csak a hagyományokkal feltöltekezett, az időhatárokon túllépő kultúra adhat meg: az otthonosság érzését, az otthon biztonságát.

A nemzeti kultúrának azonban, nemcsak időbeli, hanem térbeli dimenziója is van: térbeli kiterjedése és határai. Ezek, ahogy már az eddigiekből is kiderül, korántsem esnek egybe az országhatárokkal. Ezt az alkotmányt - azaz a nemzeti kultúrát - annak szellemét és követelményeit (mert természetesen ez is hozzátartozik az alkotmányhoz) szinte ösztönösen és akaratlanul mindazok elismerik, akik ennek a kultúrának a "nyelvét beszélik". Ebben az összetételben a 'nyelv' éppúgy többet jelent, mint ahogy a 'beszédet' is általánosabb értelemben használom. Ezt a nyelvet beszéli Kodály Zoltán, mikor zenét szerez, ezen a nyelven szólal meg Rippl-Rónai József, mikor fest vagy Medgyessy Ferenc, mikor a Táncoló nő című szobrát mintázza, Nagy László mikor verseit írja, vagy ahogy egy magyar turista Stockholmban viselkedik.

Ahol ezt a nyelvet beszélik, használják, az a terület az egyetemes magyar nemzeti kultúra része. A nemzeti kultúra térbeli dimenzióit ábrázoló térképén kitüntetett hely illeti meg kultúránk egyik ősfészkét, Erdélyt - emlékezzünk, ezért a nemzetegyesítésért harcolt annak idején Kölcsey Ferenc is -, hisz ennek az alkotmánynak több fejezetét is éppen az erdélyiek írták. Ugyanez elmondható a felvidéki magyarságról, a Délvidéknek azon részeiről, ahol ezzel a nyelvvel élnek, s a Kárpát-medencén túl a nagyvilág számos magyar szórványát is regisztrálni kell.

A térképet persze nem feltétlenül szükséges papírra tenni, ez ugyanis a lelkekbe van írva. Ápolása, karbantartása erkölcsi kötelességünk. Még akkor is,... sőt különösen akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy a térkép az elmúlt negyvenegynéhány éves nemzetellenes kommunista diktatúra alatt színét vesztette, elhalványult, s kevesebben érzik vonzását és követelményeit - ahogy a decemberi népszavazáskor kiderült - mint szükséges és természetes volna. Ezért volt szánalmas és szomorú a népszavazást kísérő, a kormány által is támogatott ellenkampány. Ez ugyanis egyértelművé tette, hogy a hatalmon lévők nem érzik a nemzeti kultúra sugalmazását, az abban megfogalmazott erkölcsi parancsot.

Kölcsey programja, egyáltalán a nemzet alkotmánya ugyanis elválaszthatatlan az erkölcs kérdéseitől. Az erkölcs és az igazság kérdései viszont nyilvánvalóan nem dönthetők el többségi alapon. Ebben az eszmei birodalomban a demokrácia játékszabályai nem érvényesek. Ezeket nem lehet, sőt nem szabad a demokrácia többségi elven működő mérlegére tenni. Ha szavazást írnának ki Einstein speciális relativitáselméletéről és a szavazók 99%-a ellene szavazna is, a relativitás elmélete attól még nem dőlne meg. Michelangelo nem azért nagy művész, mert olyan sokan szavaznának rá, hanem azért szavaznának rá olyan sokan, mert nagy művész. Az erkölcs, az igazság, a művészet kérdései felette állnak a többségi elven alapuló értékelésnek. Mint ahogy az erkölcs sem váltható át pénzre, és amikor egy erkölcsi kérdést az anyagi hozam vagy az anyagi veszteség alapján igyekeznek megítélni, vagy megítéltetni, akkor a gondolkodó ember számára egyértelmű, hogy tudatos félrevezetéssel állunk szemben.

Mainapság a globalizáció mellett talán az autonómia a legtöbbet emlegetett fogalom. A kultúra tekintetében mind a kettő fenyegetést, fenyegetettséget rejt magában. A globalizáció a létével, az autonómia viszont hiányával. A globalizáció mondhatnám nemzetközi kérdés, s most nem kívánok vele foglalkozni, az autonómia viszont, annak hiánya fájó és a nemzeti kultúra egészséges létét közvetlenül fenyegető kérdéskör.

Az érdekek mentén, a demokrácia többségi elvén szerveződő politikai hatalom a kultúrától élesen különbözik. A kultúra ugyanis értékelvű, semmiféle külső hatalomnak nincs alávetve, önálló, autonóm jelenség. Az autonómiától azonban - legyen az területi vagy bármilyen - a hatalom úgy irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől.

A diktatúra időszakában a politikai hatalom a kultúra autonómiáját még szavakban sem ismerte el, s a kultúrát egyértelműen a politika szolgálólányának tekintette. Megtehette, mert a kultúra életéhez, működéséhez múlhatatlanul szükséges anyagi javakat a mindent birtokló hatalom bocsátotta a neki szolgáló kultúra rendelkezésére. A magántulajdon megszüntetésével a magánmécénatúra is megszűnt és anyagi javak hiányában a kultúra autonómiája is csak illúzió maradt.

Mindezt elsősorban és látványosan a kultúra sínylette meg.

Az autonómia egyébként kemény dió. Nehéz elviselni. Léte, elismerése igen nagy fokú önfegyelmet, önmérsékletet kíván. Mindkét részről. Különösen jelenlegi helyzetünkben, mikor az autonómia gyakorlásához szükséges anyagi feltételeket annak a politikai hatalomnak kellene előteremtenie - a közvetlen (politikai) viszontszolgálat reménye nélkül -, amely legszívesebben maga alá gyűrne minden autonómia-törekvést. Szorult helyzetében - sajnos - képtelen felismerni, hogy a kultúra a nemzetpolitika stratégiai ágazata. Különösképp a globalizáció időszakában. A kultúra a nemzet legbiztosabb mentsvára, identitásának, megmaradásának záloga. Ennek fel nem ismerése viszont erkölcsi kérdés.

Nem szívesen olvasom a jelen fejére a két világháború közt történteket. De nem lehet némi nosztalgia nélkül emlékezni arra, hogy a trianoni katasztrófát követően, 1925 és 1930 között a kultusztárca Klebelsberg Kunó minisztersége idején az állami költségvetésből 9-10 %-kal részesedett, s mikor az annyit kárhoztatott Hóman Bálint vette át a tárca irányítását ez a százalékarány nemhogy csökkent volna, hanem 12, 13%-ra növekedett. Hol vagyunk most ettől!

Amíg a magyar kultúra egy önkorlátozó és a nemzeti célokat szem előtt tartó politikai hatalomtól nem kapja vissza autonómiáját, és az annak működéséhez szükséges anyagi támogatást, addig a magyar kultúra napja nem felhőtlen ünnep.

De mégiscsak ünnep. Egy élő és megtartó kultúra ünnepe. Amíg ugyanis ezt a kultúrát áldozatunkkal: figyelmünkkel és szeretetünkkel életben tartjuk, addig semmi sincs veszve.

Addig bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a kultúra is megtart bennünket.



(ZÁRSZÓ ÉS "AJÁNLÁS")

Halott hagyomány nincs, mondtam korábban, halott kultúrát viszont ismerünk. Az a hagyomány, az a kultúra, amely nem talál művelőre, amelynek nem áldoz senki, meghal, elenyészik. Minden évben riadtan várom és olvasom a statisztikai intézet jelentését, hogy ebben az évben is 40-50 ezerrel kevesebben vagyunk, ennyivel kevesebben tekintik sajátjuknak ezt az amúgy is meggyötört, megtépázott nemzeti kultúrát. Ezzel a rémmel is szembe kell néznünk. Ez sem anyagi kérdés, hanem erkölcsi. Szótárunkból mintha végleg kikopott volna, mintha kilopták volna belőle az élet feltétlen tiszteletét.

A magyar kultúra, egyáltalán a kultúra erre is orvosság lehet. A kultúra egésze ugyanis sosem a halál, hanem az élni akarás, a hit, az élet letéteményese.