Alkalmak
@Üzenetküldő


Látogatók száma:(2004.09.22. óta)
142739
Webdesign:
Linkek:









TÖRTÉNELMI TUDAT - NEMZETI ÖNISMERET
80-ik születésnapom alkalmával:

TÖRTÉNELMI TUDAT - NEMZETI ÖNISMERET
A Civil Akadémián 2010. március 7-én elhangzott előadásom

[Évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy valahányszor közéleti kérdésekről lesz alkalmam beszélni, két – az emberiség, az emberi nem létével összefüggő, azt veszélyeztető jelenségről, ha érintőlegesen is, de szót ejtek.

Mindenekelőtt az itt settenkedő ökológiai katasztrófára szeretnék emlékeztetni, amely feltartóztathatatlanul közeledik felénk. Arra a környezet- és természetpusztításra, amely rövidesen – ki tudja, hogy ez hány évtizedet vagy gyenge évszázadot jelent – az ember számára lakhatatlanná teszi földgolyónkat. A tudomány képviselői hiába kongatják a vészharangot, hiába írja jelentéseit a Római Akadémia, a világ leghatalmasabb urai, a természet leghatékonyabb pusztítói semmiféle önkorlátozásra nem hajlandóak.

Másik megjegyzésem szintén az élet és halál mezsgyéjét érinti, s jóval közelebb visz témánkhoz. A Földünket fenyegető demográfiai katasztrófára gondolok. Arra, hogy a Föld népessége belátható időn belül eléri és valószínűleg túl is lépi a hatmilliárdot, s ki tudja, ez a spirál mikor lassul le vagy áll meg. Miközben az emberiség lélekszáma ijesztő tempóban növekszik, Európa népessége viszont, és ezen belül Magyarországé, ugyanilyen ijesztő módon egyre csökken. Könnyű elképzelnünk azt az Európát, amely lassan – esetleg gyorsuló tempóban – kiürül, s vagy enged a külső demográfiai nyomásnak, és a tolerált beáramlásban az arcát veszti el, vagy ellenáll, s egy ponton, mint a kiüresedett tojáshéj, összeroppan. Ez pedig a görög és római hagyományokra épülő keresztény európai kultúra végét jelenti. És ne felejtsük el, a tojáshéj-Európa sorsában Magyarország is osztozni fog.

A továbbiakban úgy tekintem, mintha ez a kettős fenyegetés nem léteznék, mintha Európa és benne Magyarország felett nem lebegne láthatatlan, de igen vékony szálon a természeti és a demográfiai katasztrófa mindent megsemmisítő Damoklesz-kardja.]


A Százak Tanácsában – amelynek megalapítása óta tagja vagyok – többször szóba került, hogy a reményeink szerint rövidesen bekövetkező kormányváltozás után a Tanács mit vár az elkövetkező kormánytól és országgyűléstől. A tervezet, a kívánságlista megfogalmazásában aktív részt vállaltam, s ennek bevezetője, mondhatnám preambuluma a fentiek magyarázataként ide kívánkozik.


„A magyarországi népesség demográfiai mutatói olyan ’betegségről’ adnak hírt, amely előrevetíti a magyarság – a magyar etnikum – teljes megsemmisülésének képét. A trianoni katasztrófa a betegséget akuttá tette, felgyorsította, oly mértékig, hogy már a statisztikai mérések durva eszközei is hírt adnak a pusztítás végzetes következményeiről. A halálozási és a születési adatok egybevetése alapján csupán matematikai feladat annak kiszámítása, hogy a Kárpát-medencei magyarság – ha valami közbe nem jön –, mikor tűnik el a világ demográfiai térképéről.

A születések számának katasztrofális csökkenése azonban csak jelzés, tünet. A tüneti kezelés természetesen nélkülözhetetlen, de a bajt, a betegséget az nem gyógyítja, nem szünteti meg. A betegség ugyanis lelki természetű, az élni akarás ösztönét támadta meg. A hitet ölte meg, annak hitét, hogy léteznek olyan célok, amelyekért nemcsak élni, de meghalni is érdemes. Ezeknek a céloknak és hiteknek felismerése erkölcsi kérdés. Ezt a hitet kell felébreszteni, a célokat kell felmutatni, és akkor van remény a gyógyulásra.”

*

Mindent tudunk, és semmit sem ismerünk. Mindent látunk, és semmit sem értünk.

„Ha a lelkeket megülő pernyét nem fújja el egy kijózanító, önmagunkra eszméltető szélvihar…, akkor további történetünk nem lesz más, mint hosszúra nyújtott halotti szertartás” – olvasom belesápadva. Ebből a kábulatból kellene feleszmélnünk, mert különben elveszünk. De hol van a mi lelkeket felrázó egyetemes igazságunk, ami nem Tiborc mindig időszerű panaszaiban önti a világ elé keserveinket, hanem keménnyé tesz, amelyről visszapattan a vád, amely erőt ad, amely maga is vád, számonkérés, öntudatos dac, ellenségeinket keserítő remény, de mindenekfölött a jövő biztonsága.

Vajon a társadalom egésze, az egyén és a széthulló közösség érzi-e a fenyegetettséget? A veszélyérzet ott munkál-e minden gondolat alján, a <>ijövőt, a jövő reményeit kutatja-e a gondolat?

*

A magyar társadalom – a jelenre, napjaink eseményeire gondolok – kábultan és tehetetlenül várja, hogy mi történik vele. Jelenleg sorsát legfeljebb elviseli, nem alakítja. Az elmúlt időszakban, a mögöttünk maradt három emberöltő alatt – leszámítva az 1920-as éveket követő bő két évtizedet és 1956 heroikus napjait, történetünket áldozatként, a megújuló és súlyosbított Trianon áldozataként, Trianon markában vergődve éltük túl, éltük meg. Mondhatnám úgy is: öntudatlan eszközként.

Itt az ideje, hogy szembe nézzünk a történelemmel, saját sorsunkkal, s elvégezzük azt az eddig elmaradt erkölcsi, történelmi számvetést, amely kivezetheti a magyar társadalmat – az egyént és a közösséget – abból az erkölcsi nihilből, amely célok és feladatok hiányában cselekvőképtelenné teszi.

„Trianon” az én szóhasználatomban nemcsak a békediktátumot jelöli, hanem mindazokat a történelmi, lélektani, rejtett vagy nagyon is nyilvánvaló tendenciákat – azok szövedékét –, amelyek ösztönözték, lehetővé tették vagy kiprovokálták azt a nemzetközi szerződést, amelynek ki nem mondott célja egy nemzet megsemmisítése volt. Nem likvidálása, hanem megfosztása annak lehetőségétől, hogy a vegetáláson túl, bármilyen formában is beleszólhasson a térség (és saját) történetének alakításába, hogy beteljesedjék Ady jóslata, s mint kóborló tigrisek serege Trianon kósza vadászainak könnyű zsákmányává váljunk. Trianon – be kell vallanunk – eddig mintha elérte volna célját: a magyarság a fentebb említett két rövid időszaktól eltekintve nem volt, nem lehetett öntudatos, önérzetes alakítója történetének. A mély és a megújulást is magába rejtő erkölcsi számvetés – sajnos – mind a mai napig elmaradt.

*

Pedig az eszméltető számvetésre jó alkalom lehetett volna a dualizmus összeomlását követő vörös terror kijózanító élménye. A magyar gondolkodó értelmiség végleg leszámolhatott volna a kommunista (jobbára bolsevik) baloldaliság azóta is virulens – azaz mérgező, romboló – kísértőjével. A proletárdiktatúra 133 napjának szégyenletes eseményei ugyanis pontosan kirajzolták azt a jövőt, amelyet később a sztalinizmus gulágjaival, mesterségesen létrehozott éhínségeivel, sok millió másképp gondolkodó legyilkolásával, elvtelen hitlerszövetségeivel beteljesített. Tudomásul kell venni, hogy bármit súg a kommunizmus népboldogító illúziója, a baloldali mákony, a magyar történelemben ez a 133 nap az a véres cezúra, amely lezárja a múltat és megnyitja a jövőt. Ez az a történelmi esemény, amelynek megítélése és értékelése két táborra osztja a társadalmat. Az egyik csoport szemében Károlyi Mihály, Kun Béla, Korvin Ottó hős, az ígéretes jövő embere, a másik tábor szemében ez a találomra kiemelt triász annak a negyven éves kommunista, szovjet bolsevik uralomnak előhírnöke, amely hatásában és pusztításában csak a százötven éves török megszálláshoz hasonlítható.

A vörös terror kijózanító élménye jó alkalom lett volna, ha nem következik erre a kétségbeesés és káosz sugallta reváns, a visszavágás, az elfogadhatatlan, törvényesnek soha nem tekintett fehér terror, és a mindent elsöprő, nem az igazságra, az igazságtételre, hanem a megtorlásra alapozott, bosszú szülte Trianon. Ebben a történeti helyzetben tárgyilagos, emelkedett szellemű számvetés nem jöhetett létre. Maradt az igazságtalanság ellen tiltakozó „nem, nem soha!” és a rossz oldalról érkezett, de lényegét tekintve igazságos „revízió”, amely ha súlyosbította is a helyzetet, de legalább emlékeztetett.

A népek önrendelkezési jogának elve azonban, annak ellenére, hogy a Párizs-környéki békében oly kirívóan meggyalázták, érvényét korántsem vesztette el. Bármi történt is az 1938-42-es években, ennek semmi visszaható, módosító vagy megsemmisítő ereje nincs. Attól még a színmagyar területek akkori és ismételt idegen fennhatóság alá helyezése anélkül, hogy az ott élők véleményét megkérdezték volna, az önrendelkezési jog megcsúfolása.

Az 1989-es, új államalakulatokat is létrehozó folyamatából a magyar nemzetiségi kérdés megoldása – holmi káros beidegződések és félelmek miatt –, sajnos, kimaradt. A tévesnek bizonyuló döntéseket revideálni kell, különösen, ha a döntések eleve abszurdok voltak. Az utólagos korrekció a pillanatnyi politikai zavart nem számítva, távlataiban mindkét fél javát szolgálná.

A két háború közti korszak az önismeretből sarjadó számvetést nem teljesíthette, de annak szükséges voltát sohasem tagadta. Erre a számvetésre készült maga Teleki Pál is, s ennek kudarca kergette halálba. Mi pedig maradtunk eszköz, szinte tárgy, puszta áldozat Trianon fogságában.

*

1944-45–ben bekövetkezett az újabb lelki, politikai, szellemi összeomlás. A német megszállást követően a borzalmak hónapjait kellett átélnünk. A doni katasztrófa, a nyilasuralom, a zsidó lakosság elhurcolása, a frontot megelőző rablások, a gettók kifosztása, amelyet nem az állítólagos antiszemitizmus motivált, hanem egyszerűen az aljanép rablási ösztöne. A „felszabadítók” érkezése előtt – tudjuk – minden gazdátlanul maradt ház, lakás a kirablás sorsára jutott.

A háború kataklizmáját túlélőktől elvárható lett volna, hogy elvégzik azt a szellemi-erkölcsi számvetést, amellyel adósok maradtunk. Volt elég elszámolnivaló. Az égvilágon senki sem ellenezte, hogy a jogos nemzetközi elvárások szellemében a háborús bűnösök elnyerjék büntetésüket. A jobbak arra készültek, hogy a lelkiismereti vizsgálat után, a régi terhektől megszabadulva vágjunk neki az új korszaknak, és építsük fel azt az országot, amelyben érdemes élni. Példaként a ’43-as szárszói konferenciát említem.

A megtisztulás, a szellemi megújhodás azonban – ha pár hónapig még sokan reménykedtek is benne – ismételten elmaradt. Nem jöhetett létre. Az 1944-es év borzalmainak erkölcsi „tőkéjét” 1945 eseménysora pár hónap alatt felmorzsolta, megsemmisítette. Elég megemlítenem a felszabadító sztalini hordák viselkedését, és azt a bosszúhadjáratot, amely az igazoltatási eljárásokat, a népbírósági ítéleteket jellemezte. A népbíróság vezéralakjai olyan volt horthysta hadbírók lettek, akik, hogy mentsék bőrüket és feledtessék a „katonaszökevényeket” sújtó korábbi halálos ítéleteiket, vészbírákká váltak. A hírhedt dr. Major Ádámra (Major Tamás színész bátyjára) gondolok, és az úgyszintén nagy karriert befutó, ugyancsak hadbíróból népügyésszé avanzsált, nyíregyházi dr. Bodonyi Mártonra. A népbíróságok feladata, ahogy dr. Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter kívánta, nem az igazságszolgáltatás volt, hanem a megtorlás. (Egyébként dr. Ries Istvánt nem sokkal később a kommunisták a börtönben agyonverték.) A helyzet jellemzésére néhány számadat. Míg a háború után Csehszlovákiában 19.894 népbírósági eljárás indult, addig Magyarországon 58.953. – Nürnbergben mindössze 2.169 személyt állítottak bíróság elé, egyedül Budapesten viszont 24.835 személy ellen indítottak népbírósági eljárást. 1945-ben Magyarországon senki sem érezhette biztonságban magát.

A bosszúhadjárat – mert az volt – az úgynevezett „forradalmi törvényesség” nevében nemcsak gyilkolt – igen sokszor ártatlanokat –, hanem (és talán ez a legsúlyosabb örökség) működése során az erkölcsi világrend alapjait is kikezdte. Az igazságosságba vetett hitet ölte meg. A bosszú tombolása a korábban legtöbbet szenvedő egyének és közösségek erkölcsi jogalapját is devalválta, megsemmisítette. Az események visszahozhatatlanul felmorzsolták azt az „erkölcsi tőkét”, amely szenvedésük jóvátételének záloga lehetett volna.

Arról, hogy Horthy Miklós kormányzó, amíg tehette, hogyan mentette meg a budapesti gettót az elhurcolástól, hogy a lengyeleknek – szembe fordulva a náci Németországgal – hogyan nyújtottunk menedéket, nem esett szó, Teleki mártírhaláláról senki sem beszélt, a sajtó viszont harsogta a Moszkvából irányított kommunisták szlogenjeit, hogy Magyarország volt a nácik utolsó csatlósa. A ránk borított egyetemes bűntudat, a felvidéki magyarság jogfosztása, kiűzésük otthonukból, a kommunista párt cinikusan arrogáns viselkedése, a magyar értelmiség lefejezése lehetetlenné tette az önérzetes elszámolást a múlttal. A bosszú, a megtorlás megöl minden önismeretet. Bibó István erre irányuló törekvése figyelemreméltó, bár ő maga sem volt teljesen ment a Raymond Aron elemezte, „az értelmiség ópiumának” nevezett fertőzéstől. Mikor 1947. február 10-én a Szövetséges Nagyhatalmak aláíratják velünk a súlyosbított második Trianont, az úgynevezett párizsi békeszerződést, a még el nem némított Ravasz László nem ok nélkül idézte fel a nemzethalál vízióját.

*

Talán nem marasztalnak el a nemzetgyalázás vétkében, ha bevallom, hogy a Kölcsey, Vörösmarty és Petőfi egymásba játszó szavaiból kibontakozó nemzethalál vízió – mikor a nagy halottat ünnepélyes lassú gyászzenével a sírba helyezik, s a gyászszertartást megtisztelő milliók könnyes szemén keresztül mi magunk is elsirathatjuk magunkat –, egyszóval ez a vízió számomra inkább felemelő, mintsem megrendítő vagy elborzasztó. A megrendült önsajnálatban több a vigasztaló belenyugvás, mint a gyászszertartást megzavaró tiltakozás. Ezt a költőien megfogalmazott hagyományt szinte már domesztikáltuk, elfogadtuk, s észre sem vesszük, hogy az érzés mikor bukik át azon a küszöbön, mikor a hagyomány elfogadott végzetté szelídül.

A téma ugyanaz – pusztulás, nemzethalál – de mennyivel más a következő mondatok lélektani grammatikája:

„Röviden és szárazon, hogy szól tehát a vitás tétel? A magyar nép pusztul, s ha így megy tovább, belátható időn belül kipusztul. Ne tessék könnyedén legyinteni: ez nem egy ember csodabogara, nem is néhányé, aki talán valami ’sötét szemléletű ember’ hatása alá kerül – ez kivétel nélkül mindenki meggyőződése, aki a magyarság veszélyeztetett vidékein él, vagy ezeket a vidékeket jól ismeri. Mikor azt mondom, ’kivétel nélkül’ – értsék szó szerint. Nemcsak mi vagyunk benne, úgynevezett urak vagy elméletgyanús műveltek – hanem maga a nép is. S én ezt tartom itt döntő fórumnak: hogy maga a nép mondta ki és mondja ki a szentenciát, maga a nép tudja, vallja, belenyugodva vallja a maga pusztulását.”

Vagy másutt:

„Ez a nép igenis tudja a pusztulást, nyitott szemmel látja, de belenyugszik, akarja. Jól akar élni, de az ilyen akarat nem élet-akarat. S ezzel eljutottunk a végső kérdéshez: ebben a népben sok helyütt megszűnt a közösség tudata, a nemzeti közösség érzése – de hogy maradhat fenn a nép, a nemzet, tehát a közösség, ha megsemmisül benne, mint közösségben, az élni, fennmaradni, növekedni akarás? Ha az egyén nem érez kötelességet és felelősséget a közösség, a nemzet iránt?...
… Értsék meg odafönt, semmivel se kevésbé fontos a lelkek számának apadásánál a lelkek erkölcsi szintjének apadása.”


Ez az érdes hangú prédikátor pedig nem más, mint Zengővárkony egykori református papja, Fülep Lajos. A fentieket mondta és írta 1929-ben és 1933-ban. A baranyai nép pusztulásáról folyt akkoriban a vita, az ormánság katasztrofális demográfiai mutatóiról, az egyke néppusztító, erkölcsromboló hatásáról. Azóta sok minden változott. Az ormánsági népszaporulat, helyesebben népfogyás országos méretűvé vált, az egész ország alulteljesíti a katasztrofálisnak ítélt ormánsági adatokat, az egész ország hiperormánsággá változott. Fülep Lajos még arról ír, hogy „a magyarság ma (1929) nyitott sebből állandóan vérző szervezet,” és „minden évben egy egész falu népével megfogy a magyarság, éspedig nem kis faluéval, hanem jókoráéval”. Ma már tudjuk, hogy minden évben egy kisváros törlődik le Magyarország képzeletbeli demográfiai térképéről.

Ez volna a rettegett nemzethalál? Ez a kiszámítható és figyelemmel kísérhető számtani vagy mértani haladvány, melynek végpontja papíron ceruzával kiszámítható? Maga a népességfogyás azonban, ahogy a második Fülep Lajos idézetből is nyilvánvaló, csak következmény. A végső ok erkölcsi. A nemzethalált, hasonlóan az emberhalálhoz jól felismerhető és leírható külső jelek kísérik. Az orvostudomány már az ókorban regisztrálta és facies hippocratica (hippokratészi arcvonások) néven foglalta össze és írta le azokat az arctorzulásokat, azokat a külső, látható jeleket, amelyek a haldoklás folyamatát kísérik.

Egy ilyen – nem éppen tudományos igénnyel készült – kulturális facies hippocraticát mutatok be a következőkben.

*

„Ki ne emlékeznék Hamlet dán királyfi híres monológjára, amely így kezdődik: Lenni vagy nem lenni; kérdések kérdése. Szívet szorító kérdés megállni az élet és halál közötti határon és várni az elkövetkezőt: az életet vagy a halált.

    Ilyen szívet szorító pillanatot élt át a magyar nemzet akkor, amikor 1947. február 10-én aláírta a békeszerződést. Mi következik ebből? Élet vagy halál? Kérdések kérdése! 

  Most eldől, lesz-e még magyar nemzet a világon vagy pedig megindul az az óriási felszámolás, amit a történelem nemzethalálnak nevez. Az ilyen nemzethalál fokozatos szétesésben szokott megnyilvánulni. Először megbénul az a nagy erkölcsi és szellemi erő, amely egy történelmileg adott népcsoportot nemzetté szervez, azaz öntudatos, szabad akaratú, tiszteletet parancsoló kollektív személyiséggé. Azután meglazulnak azok a lelki kapcsolatok, amelyek egy ország lakóit a nép élő egységébe fűzik. Az emberek nem vállalják a népükkel való közösség terheit, nem értékelik ennek a közösségnek becsét, nem gyönyörködnek önnön népük jellemző vonásaiban s nem élnek a néplélek teremtette életformák áldásaival. Ajkukon megromlik a nyelv muzsikája, gyermekálmaik költészetéből elszáll a népköltészet vadgalambja, nem telik kedvük a nép hasznos vagy mulatságos alkotásaiban. Utolsó lépés az, amikor szégyenkezve hordozza nemzeti és népi jellegét s legfőbb célja, hogy mások is elfelejtsék és ő is elfelejtse. Ha teherképpen és szégyenkezve hordozzuk azt, hogy magyarok vagyunk, a nemzethalált semmi fel nem tartóztathatja.

A nemzeti lét kérdése a mindenkori nemzedékre nézve az egyéni lét kérdése is. Ha maga a nemzet beteg, hiába dolgoznak a polgárai: ha a közélet megromlott, a békétlenség átmegy a társadalom minden porcikájába; ha a közéletet erkölcsi kór pusztítja, megromlik az egyesek erkölcsi érzéke is. Az emberek egyre kevesebbet dolgoznak, aki dolgozik is, hiába dolgozik. Az emberek nem segítik, hanem akadályozzák egymást, s mindenki mindenkinek ellenségévé, áldozatává vagy cinkosává válik. Minden egyéni kérdésünk összetorlódik a nemzeti lét kérdésében, s a szerint igazodik, hogy Magyarország az élet kapuján lép-e át, vagy a halál kapuján. Mi együtt állunk és együtt esünk, együtt élünk és együtt halunk, mert egyetlenegy élő alkotás vagyunk Isten kezében: a fazék csak a maga egészében fazék, a részeiben már haszontalan cserép.

A nemzeti lét kérdése erkölcsi kérdés. Erkölcsi kérdés a gazdasági élet, mert függ a munkától, a fogyasztástól, a megbízhatóságtól; a szorgalom, becsület, egyszerűség megannyi erkölcsi tulajdonság. Erkölcsi kérdés a helyes politika is, mert igazságérzettől, jóakarattól, megbízhatóságtól, szerénységtől és becsületérzéstől függ. Egészen erkölcsi kérdés a nevelés kérdése, az a nagy játszma, hogy az új nemzedék különb legyen, mint mi.

Az erkölcsi kérdés Isten-kérdés. Nincs ezen a földön semmiféle szenvedély, ihletés, amelyik erősebb lenne, mint amelyet az élő Isten személyes hatása ad. Az Isten-kérdés a Krisztus-kérdés. Jézus Krisztusban a vele való élet közössége által termi meg szívem azt az engedelmességet, amelyben Isten törvénye élethivatásommá, parancsa rendeltetésemmé válik. Olyan rendeltetésemmé, amelynek betöltésével érzem magam a legszabadabbnak, legegyénibbnek, és legboldogabbnak.”

*

A szöveg nem kíván kommentárt. Hatvanhárom évvel ezelőtt, 1947. február 16-án mondta el a rádióban Ravasz László, a magyar református egyház 1945 után sokat támadott és rövidesen elhallgattatott püspöke. A szöveget egy Bernben, 1988-ban megjelent kiadványból vettem, némileg rövidítettem, és – bárcsak ne volna igazam – magyarországi közzétételére a mai napig nem került sor.

*

Vajon kinek jutna ma eszébe, hogy annak a párizsi békeszerződésnek az aláírására emlékezzék, amely „Trianont” megismételte azzal a súlyosbítással – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún magyar falvak elcsatolásával –, amely lehetővé tette, hogy elorozzák tőlünk a Dunát, és áthelyezzék a megváltozhatatlannak nyilvánított trianoni határokat?

Senkinek!

Ez az egyértelmű, lakonikus válasz.

1947-ben azonban, közelgő lefejeztetése előtt, a szellemi arisztokrácia egyik képviselője (akinek eltávolítását elvakult gyűlöletükben, ostoba módon azok is szorgalmazták, sőt követelték, akiknek a magyar érdekeket körömszakadtig védeniük kellett volna) a lelkiismeret parancsának engedelmeskedett, mikor megszólalt és elmondta, hogy ezzel a diktátummal a magyarság újra a lenni vagy nem lenni válaszútja elé került. A kérdésre válaszolni kell, és, ha a kérdezőnek betömik a száját, az nem válasz. Pedig ez történt. Mikor a nemzet kilenc évre rá felemelte fejét, s néhány napra kiegyenesítette a gerincét, rátapostak, s a kettős Trianon kitervelői a kisujjukat sem mozdították, s hogy békén maradjunk, majd negyven évig dagonyázhattunk a Kádárféle pocsolyapolitika lelket torzító langyos sarában. Trianonról közben szó sem esett, vagy ha igen, csak azért, hogy növeljék szégyenünket. A bűntudat lélek-sorvasztó gerjesztésével és a viszonylagos jólét (a „legvidámabb barakk”) megteremtésével demoralizálták, kötötték gúzsba a társadalmat. Közben természetesen arról is gondoskodtak, hogy perekkel, gyilkosságokkal, emigrációba kényszerítéssel megszabaduljanak attól a társadalmi rétegtől, a nemzet erkölcsi, szellemi arisztokráciájától, amely példát mutathatott volna.

*

Valamikor a nyolcvanas évek legelején, az Emelt fővel című szociográfiám írása idején találkoztam egy társadalomlélektani tétellel, amely azóta sem hagy nyugodni. A tétel arról szól, ha egy közösség, a nemzet valamilyen okból elveszti egyharmadát, a maradék kétharmad léte is veszélybe kerül, ha az elveszített egyharmadot cserbenhagyja, ha megfeledkezik róla, ha bármilyen formában – akár az emlékezés szintjén is – nem vállal közösséget, szolidaritást vele. Ennek az absztrakt tételnek következetes végiggondolása egyszeriben lemezteleníti a lágy (kádári) diktatúra, sokak számára kellemes és visszasóvárgott éveit. A trianoni békediktátum a magyarság egyharmadát elszakította tőlünk. Évtizedekig egy szót sem ejthettünk rólunk, s a felnövő fiatalok közül sokan csodálkozva tapasztalták, hogy Romániában (természetesen Erdélyről van szó) milyen sokan és milyen jól beszélnek magyarul. Ez a szociológiai, társadalomlélektani tétel rámutat azokra, megbélyegzi azokat, akik az elveszített egyharmad megtagadásával a maradék kétharmadot is elárulták. Ennek tükrében a Kádár-rendszer működése egyértelműen magyarságellenes, és a végzetes demográfiai katasztrófáért, a nemzetpusztításért, ha nem is egyedül, de igen nagy részben ők a felelősek. Még akkor is, ha az erkölcsében megrontott, tudatosan, cinikus rendszerességgel korrumpált magyar társadalom a maga romlottságában megmételyezőit (az erkölcsgyilkosokat) szavazatával támogatta is. A gondolkodó ember számára ezért volt olyan visszataszító a kormány magatartása az állampolgársági népszavazás kampányában, s nemkülönben a 2004. december 5-i népszavazás szégyenletes eredménye. (Egyébként az erkölcs és az igazság kérdései nem dönthetők el többségi alapon. A demokrácia törvényei, az egyszerű többségi elv ebben a birodalomban nem érvényesíthető. Az erkölcs, az igazság, a művészet kérdései felette állnak a többségi elven alapuló értékelésnek. A határainkon kívül rekedt magyarok hovatartozásának (identitásának) megítélése a demokráciák feletti világba tartozik.)

*

A tisztító, önismereti számvetés ismételt elmaradását, a tőlünk elszakítottak megtagadását – mint annyiszor – Trianon áldozataként éltük meg, szenvedtük el. Hogy Trianon mást is jelenthet számunkra, hogy Trianon nemcsak kárhozat, hanem a megváltás reménye is lehet, hogy Trianon eszközzé, a megigazulás eszközévé is válhat, arra példát – mint már annyiszor – a lengyelek adtak.

„Az igazság erőt ad!” – mondta egyik riportjában Andrzej Wajda, melyet a katyni tömegmészárlásról készített filmje bemutatója után készítettek vele. A megismert igazság átélése erőforrás, az eggyé forraszt. A közös fájdalom a legerősebb közösségteremtő erő, szorosabb kapcsolatot teremt, épp a vigasz révén, mint a csalódástól terhes, törékeny öröm.

Hogy mit jelentett és főként mit jelent Katyn a lengyel társadalomnak, jelezte a hallatlan érdeklődés, és a bemutató döbbent csendje, ahogy a közönség az utolsó képsorokat fogadta. Nem tapsoltak, hanem – lelki számvetésként – hangosan imádkozni kezdtek.

Katyn leleplez, tisztáz. Eggyé kovácsolja, s ugyanakkor bizonyára meg is osztja a lengyel társadalmat. Szűrőként működik. Őszinte számvetésre késztet, annak önérzetes megvallására, hogy mit tekintek értéknek, kikkel tartok, melyik oldalra állok. Ez a sosem szűnő, sosem lezárható, a saját identitását újra meg újra megfogalmazó folyamat az egészséges társadalom egyik igen fontos ismertető jegye, mondhatnám, úgy is: életfunkciója.

*

Hol van a mi megtisztító Katynunk? Amely vízválasztóként működnék, amelynek hívószavára nem a gyűlölet vagy acsarkodás bukna ki szánkon, hanem a lélek parancsának engedelmeskedve valamiféle egyszerre megbocsátó és önérzetesen számon kérő imával tudnánk válaszolni?

Mi lehet a mi megtisztító Katynunk?

Talán 1956?

A még viszonylag egészséges, töretlen gerincű magyarság utolsó, hősi gesztusa? Amelynek nap mint nap meggyalázott emléke égő sebként sajog? Amely mai napig inkább a politika zsákmánya, mintsem példa, erkölcs és igazság? Amelyet mi – szeretném hinni, hogy a többség – úgy őrzünk, mint minden gazságtól megóvó talizmánt?

Nem!

1956 emléke, ez a még mindig rejtett és félve rejtegetett Grál, sokkal drágább nekünk, semhogy kitegyük az olykor aljas rágalmak és feltételezések kereszttüzének.

Marad Trianon botránya, ez a megoldatlan szociális és nemzetiségi kérdésekkel egybebogozott történelmi abszurditás, amelynek jelentőségét csak növeli a rossz lelkiismeret agyonhallgatása, amellyel a sztalini Oroszország érdekeit képviselő hazai kommunisták ki akarták – és akarják napjainkban is – törölni a nemzet emlékezetéből. Sokan csak legyintenek, mikor Trianont hallják emlegetni, s ezzel – öntudatlanul (?) – azok táborát erősítik, akik legszívesebben kiforgatnának a múltunkból, hogy a jelenben történteket ne értsük, és a védekezésre is képtelenek legyünk.

Mit tud a mai magyar társadalom, a társadalomban élő és azt alkotó egyes ember Trianon lényegéről? Az első és a második diktátum létrejöttét megelőző tárgyalásokról, a háttérben folyó nemzetközi és itthoni aknamunkáról, a miértek és a hogyanok tömkelegéről, amelyek eredményeként kétszer szabtak ki ránk büntetést, ahelyett, hogy méltányos békét kötöttek volna velünk?

Az okok és az egész folyamat kutatása a történészek feladata. Saját hibáink palástolása nélkül végre lássunk tisztán. Mit jelentett nekünk Európa, mit jelentettünk mi Európának? Mit adtunk, és mit kaptunk tőlük? Mert Trianont is az ő „ajándékuk” volt. Mint ahogy 1956 gyalázata is az ő lelkükön szárad. Azt sem árt számon tartani, hogy a nagyhatalmi rivalizálás, az elvtelen alkuk, saját vezetőink tehetetlensége mennyiben járult hozzá megtörettetésünkhöz?

Mindezeken túl a két világháború közti Magyarország értékelése is revízióra szorul. Ez a korszak ugyanis minden hibája ellenére mégiscsak elérte azokat az eredményeket – kulturális és gazdasági eredményekre gondolok –, amelyeket időnként– a korábban már említett, a baloldaliságban gyökerező „értelmiségi ópium” hatására azok (is) tagadnak –, akiknek pedig dicsérniük is lehetne. Vagy illenék. A két háború között olyan írói, irodalmi, társadalmi problémákkal foglalkozó mozgalmak jöttek és jöhettek létre, amelyek differenciált értékelésével máig adósok maradtunk. Azok résztvevői ugyanis saját szerepük reális megítélésére gyakran képtelenek voltak. Igaz, mozgalmaikat a hivatalos hatalom ellenében, olykor rendőri intézkedések, bírói huzavonák ellenére hozták létre, de mégis létre hozhatták. A népi írók még a háború kellős közepén, 1943 őszén is megtarthattak egy olyan tanácskozást, amelyen nyíltan baloldali, sőt kommunista, a „történelmi materializmust” valló politikusok, írók is részt vettek. A sokat idézett ’43-as szárszói konferenciáról beszélek, a Soli Deo Gloria konferenciatelepén rendezett tanácskozásról, ahol a meghívottak a Ravasz László vezette református egyház védő ernyője alatt tarthatták meg előadásaikat anélkül, hogy bárki is háborgatta volna őket. Ez áttételesen azt is jelzi, hogy irodalmi, szellemi körökben akkor sem volt egységes, és minden esetben a magyar érdekeknek megfelelő, a proletárdiktatúra és a Sztalin-bélyeges Szovjetunió szerepének értékelése. Igen tanulságos volna ilyen szempontok szerint mikrofilológiai eszközökkel egybevetni a híres és hírhedt oroszországi útinaplók szövegeit, sugalmazásukat, rejtett üzeneteiket. Romain Rolland-ra, Sartre-ra, André Gide-re és a magyarokra, Illyés Gyulára és Nagy Lajosra gondolok. A szembesítés nem volna tanulság nélküli, bár attól tartok, az érdekességek mellett a kiábrándult csalódásból is kivennénk a részünket. Mint ahogy a szomszédos országokban tevékenykedő magyar kommunista emigráció szándéka szerint Horthy-gyalázó megnyilatkozásai is nem ritkán bizony magyargyalázóra sikeredtek. A határokon kívül akkor sem volt könnyű igaz magyarnak maradni. (Még ha olykor az idegen kenyéren élők, az avatag kommunista illúziók biztonságában, öncsaló módon, igazabb magyarnak is képzelték magukat.) Trianonnal együtt ezek a kérdések is revízióra szorulnak, mert ha ezt nem végezzük el, akkor valóban olyannak látjuk majd az úgynevezett Horthy-korszakot, amilyennek a marxista-kommunista politikusok és történészek szeretnék elképzelni, s amilyennek gyakran napjainkban is ábrázolni szokták.

*

Amíg ezt a felejtésre ítélt, Trianonnak nevezett, halálunkra kitalált „rejtvényt” meg nem fejtjük, mostani nyomorúságunknak sem találjuk meg a nyitját. Ha viszont szembe merünk vele nézni, ha Trianont az elementáris, megtisztító, imára serkentő közös élmény rangjára tudjuk emelni, akkor a közös fájdalom, a felismerés megteremtheti azt a szolidaritásláncot, amely nélkül elképzelhetetlen az egészséges társadalom, ami nélkül nincs nemzet. Így lehetne a mi megtisztító Katynunk Trianon, az a szilárd történeti pont, amelyre támaszkodva ki tudnánk sarkaiból fordítani közömbösségben fuldokló világunkat. Hogy az igazság önérzetes felderítése másoknak, Trianon megalkotóinak, valamint Trianon haszonélvezőinek nincs éppen ínyére – nem lehet akadály. Csakazértis meg kell tennünk. Nem udvarolva másoknak, nem kímélve magunkat. Az egyenes, számon kérő, olykor talán kegyetlen, de a minket is meggyötrő igazsággal mi erősödünk. Trianon revízióra szorul. Számunkra ez élet vagy halál kérdése.

A mi revíziónk mindenekelőtt szembesülés az igazsággal. Történeti és lelki értelemben. A külső, történeti és a belső, lelki igazsággal.

Trianonban ugyanis a nagybetűs EURÓPA leplezte le önmagát. Elénk okádta mindazt, amit évszázadok alatt nem tudott megemészteni, amit nem vállalhatott nyíltan, amit bendőjében tárolt, és Trianonban, a világháború nagy gyomorrontása után megkönnyebbülten és szégyentelenül elénk pakolt. Aki Trianont megérti, a magyar történelmet érti meg, s aki Trianont tagadja, az a magyar történelmet, magát a magyarságot tagadja meg.

*

A fiatalokat nem érdekli Trianon – hallom a legfontosabb ellenérvet.

Hogy is érdekelhetné, ha eddig semmit sem hallottak róla, legfeljebb azt, hogy csak a demokráciából kikopott, nekivadult nacionalisták, sőt soviniszták emlegetik Trianont és Nagymagyarországot. Ha egyszer is megfordultak volna Erdélyben vagy Felvidéken és látták volna az egykor nmagyar városok pompás házsorait, vagy a befogadott németek erődtemplomait, ha hallották volna beszédüket, ha látták volna szíves, testvéri mosolyukat, mindjárt máskép gondolkoznának. Ha a gyermekek az iskolában megtanulnának énekelni, ha népdalon nőnének fel, ha… és hosszan sorolhatnám. Ha divattá tennénk a határon túli és az inneni Magyarország felfedezését, ami nem más, mint a szolidaritás, más szóval a szeretet megidézése. És ez csak elhatározás és nekiszánás kérdése, az eljövendő új, magyar kormány legfontosabb – nemzetmentő – feladata. Ha hagynák, hogy a szellem arisztokratái (nem az „elit”, hanem a szellem, az erkölcs legjobbjai) példát mutassanak, hogy feladatokat jelöljenek meg. Akkor a fiataloknak is más volna a véleményük, mindjárt tudnák, mit kell tenniük. A szó hitelét vesztette napjainkban, a példa azonban sosem demagóg. A fiatalok, és azok, akik lelkük mélyén fiatalok maradtak, ezt várják: a feladatot, amelyért érdemes áldozatot hozni, amelyért érdemes élni, amelyet érdemes áthagyományozni a gyermekeinkre. A célok, a feladatok tartják életben az egyes embert, nevelik a családot, a társadalmat, adnak erőt a közösségnek, teremtik meg a nemzetet.

*

Az újságolvasó tudja, az elszakított, egykor Magyarországhoz tartozó területeken utazó érzi, ennek ellenére nem szívesen teszem fel a kérdést Berzsenyi Dániel szavaival: mi Trianon „támasza és talpköve”? Mi az, ami fenntartja, és mondhatnám azt is, hogy áthatja?

Nehezen szánom rá magam, de ki kell mondanom. Az idestova kilencven éve tartó, és azóta sem csillapodó, olykor vulkanikus erővel kirobbanó, intézményesített izzó gyűlölet. Magyargyűlölet. A Kárpátok oltalmazó gyűrűjét ez a fenyegető gyűrű váltotta fel. A történeti gyökerek elemzése történész feladat. Az okok közt azonban nem nehéz felismerni az igazságtól való félelmet, a rossz lelkiismeretet, a nagyhatalmak rejtett bujtogatását, a hamis mítoszok mámorát és az önismeret hiányát.

A Horthy-rendszerben nem tudtak mit kezdeni vele, s kommunista emigránsaink ezt a gyűlöletet csak tovább szították. Elvakultságukban – ahogy már említettem – észre sem vették, hogy míg Horthyt és rendszerét támadták, a magyarellenes, magyargyalázó politika eszközeivé váltak, annak keze alá dolgoztak. A Kádár-rendszer védekező stratégiája az agyonhallgatás és a teljes önfeladás volt. Magatartásukkal, politikájukkal nemcsak az országcsonkítást hagyták jóvá, hanem legfőbb megtartó erőnk, a magyar kultúra hitelességét is megkérdőjelezték. A „szomszéd népek érzékenységének” védelmében végigcenzúrázták, megcsonkították klasszikus íróinkat. Babits Mihály, Kosztolányi, Móricz Zsigmond, Dzsida Jenő, de még Jósika Miklós műveit is, – és még hosszan lehetne folytatni a sort. Ennél azonban sokkal súlyosabb volt az a cenzúra, amit az iskolákon, a sajtón, a médián keresztül annak idején, majd az elmúlt húsz esztendőben a közösségi értékek tagadásával a lelkekben végrehajtottak. Ennek következményeit nyögjük napjainkban, s a kitörölt „szövegek” visszaállításával – különösen ami a lelkeket illeti – mai napig adósok vagyunk.

Mindezt betetőzte az a gyalázat, ami – már nem az egykori nagyhatalmak, hanem az Európa Unió segédletével – a felvidéki magyarság jogfosztottságát legitimáló Benes dekrétumok elismerése körül történt.

A gyűlöletgyűrű Trianon legsúlyosabb öröksége. Ez ellen nem lehet megvetéssel védekezni, a bosszú, az ellengyűlölet minket is pusztít. Az első világháborút követően gróf Klebelsberg Kunó művelődéspolitikus a magyar kultúrfölényről beszélt. Meg kell mutatnunk, hirdette, hogy megcsonkítva, az ország területének több mint felét elveszítve is meg tudjuk teremteni térségünkben a magyar kultúrfölényt. A második Trianon és a nemzet- és erkölcspusztító (kádári) kommunista uralom után a tét sokkal nagyobb. Nekünk a trianoni gyűlöletgyűrű ellenében az önismeretre alapozott erkölcsfölényt kell meghirdetnünk.

Ebben lehet kezünkben eszköz Trianon. Trianon revíziója, mely egyszerre számonkérés és szolidaritás, könyörtelen önrevízió és leleplezés, önbecsülésünk helyreállítása és az elmulasztott gesztusok önérzetes megtétele. Az önmagunkat is építő és ítélő igazság nevében.

*

Erős, főként lélekben, öntudatban, önérzetben erős országot kell teremtenünk – és erre kultúránk, hagyományaink, a nyelvünkben felhalmozott energiák képessé tesznek –, hogy Magyarország ne csak gyógyvizeiről legyen híres, hanem a közösségi értékek megőrzésének szigetévé váljék. A halódó, a görög-latin és a keresztény örökségét megtagadó, tojáshéj Európa közepén egy magára talált nép példát is szolgáltathat. Sokat emlegetett megkésettségünk, többször elfelejtett keleti gyökereink is erre az összekötő, értékmentő, értékmegőrző szerepre predestinálnak. És ha hiszünk benne, erőnk is lesz megteremteni.

*

Az „erős Magyarország” azonban ennél sokkal többet jelent. Az Élet ugyanis, ahogy Ady mondta, élni akar. Egy nemzetközösség rendelkezzék mégoly fejlett gazdasággal, túláradó szellemi javakkal, ellenállhatatlan hadsereggel, ha nem képes önmagát reprodukálni – gyenge és pusztulásra van ítélve. Amíg Magyarországon csak a tervezett és a vágyott gyermekek száma lépi túl a halálozásokét, amíg a népesség évről évre fogy, addig ereje átmeneti és látszólagos. Amíg el nem érjük, hogy az ország lélekszáma – betelepítések nélkül, ami a halál előhírnöke – stabilizálódjék, addig minden tettünk (értelme) megkérdőjelezhető, addig minden sikerünk fél siker.

*

A magyarországi népesség demográfiai mutatói olyan betegségről adnak hírt, amely előrevetíti a magyarság – a magyar etnikum – teljes megsemmisülésének képét…. A halálozási és a születési adatok egybevetése alapján csupán matematikai feladat annak kiszámítása, hogy a Kárpát-medencei magyarság, mikor tűnik el a világ demográfiai térképéről.

Ha csak valami közbe nem jön!

A betegség az élni akarás ösztönét támadta meg. A hitet ölte meg, annak hitét, hogy léteznek olyan célok, amelyekért nemcsak élni, de meghalni is érdemes.


Trianon revíziója, szellemi birtokbavétele csupán eszköz. Saját magunk megmentésének eszköze. Trianon gordiuszi csomójának bogozása közben nemcsak Európát és önmagunkat ismerjük meg jobban, de rátalálhatunk a célra, a feladatra is, a nemzetmegtartó életprogramra.


A lelkek ki vannak éhezve az igazságra, és ha látják az Ady számon kérte templom tervrajzát, ha látják a célt és a feladatot, nem kell félni, lesznek munkások. És az önpusztító Európa közepén, akár ellenében is fel tudjuk, fel kell építenünk az Élet pártján álló, a szenvedélyes igazságkereséssel eljegyzett, minden porcikájában erős, önérzetes Magyarországot.