| Alkalmak |
| @Üzenetküldő |
Látogatók száma:(2004.09.22. óta) 142835 |
Webdesign:
Linkek:  |
    80-ik születésnapom alkalmával: Pécsi Györgyi: Albert Gábor nyolcvanéves |
Pécsi Györgyi: Albert Gábor nyolcvanéves
Hálás vagyok a sorsnak, hogy eszmélődésem a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek első felére esett, mert így testközelből élhettem át a magyar szellemi élet legutóbbi emelkedő korszakát. Elemi erővel mozdult meg a szellem több évtizedes elfojtás után, a magyar irodalom földrengésszerű erővel dobta fölszínre az elhallgatott múltat, a magyar sorskérdéseket, a magyarországi társadalom és a magyar nemzet súlyos, katasztrófával fenyegető betegségeit. Persze, hisztérikusan cenzúrázott a hatalom, Illyés Szellem és erőszak kötetét még 1984-ben is zúzdába parancsolta, de katartikus erejű megszólalások is nyilvánosságra tudtak törni. ’Első kézből’ láthattam Sára Sándor Krónika-sorozatát (1982), a Gulyás-testvérek Én is voltam Isonzónál (1986) dokumentumfilmjét, világosító erejűek voltak Csoóri Sándor esszéi és persze Nagy Gáspár rendszerváltó versei – mind megannyi mérföldkövek, melyek megtörték a hosszú hallgatást, és megroppantották az önmagát mindenhatónak vélő párthatalmat. E mérföldkövek egyike Albert Gábor Emelt fővel című szociográfiája volt, amely 1983 decemberének utolsó napjaiban jelent meg először, és sajnos mindmáig utoljára. Személyes, és, a határon túli irodalmakkal foglalkozgatva szakmai ok miatt is izgatottan vártam a könyvre. Valahogy azonnal megéreztem, hogy Albert Gábor elmélyült tudósi alapossággal és megszenvedett személyességgel megírt munkája a magyar szociográfiai irodalom klasszikusa. Megtaláltam benne mindazt, ami a korabeli történelemkönyvekből hiányzott, helyére kerültek fejemben a dél-dunántúli népmozgások, a felvidéki, a bukovinai, a moldvai és a délvidéki magyarok szenvedéstörténetei, a magyarországi németek és délszlávok meghurcoltatásai, kirajzolódott a II. világháború körüli remények és poklok láncolatának az ok-okozati képe. Egyben láttam a kitaszított népcsoportok otthonkereső kálváriáját. Ömböli János és családjának szenvedéstörténete személyes emlékezetem részévé vált, a könyv személyes eszmélődésem egyik alapkönyve lett.
E könyv alapján azonosítottam magamnak Albert Gábort.
S e könyve után nem lepett meg Albert Gábor akciója az 1986-os írószövetségi közgyűlésen. Előzetes bejelentés nélkül szólalt föl, nem ajánlott alkut, intrazigens és kőkemény volt. Nem tudom, melyik vonása volt akkor rokonszenvesebb: szavainak roppant súlya, vagy az, hogy az ellenzékkel előzetes egyeztetés nélkül, vakrepülésben, kamikazéként találta telibe az ál-kiegyezésben, mint végső megoldásában magát ringató párthatalmat.
A rendszerváltozás után rövid időre az Új Magyarország napilap főszerkesztője lett. A lap halálra volt ítélve, mert olyan intellektuális elvárással, és erkölcsi gyanútlansággal, ahogyan Albert Gábor vezette, szükségszerű volt bukása. Alattomosságok, acsarkodás és arrogancia kísérte a hatalomért vívott kőkemény – kézitusás – harcot. Ha az Új Magyarország megmaradhatott volna, ha az a lap maradhatott volna meg, akkor talán az a Magyarország épült volna, amelyet vártunk, akartunk. Mert akkor még, a rövid ideig tartó, egy-két éves eufória fölhajtó ereje mozgósítani tudta volna a biológiai erőt az országban, hiszen akkor még a hatvan-hetvenéves parasztembereknek nemcsak a tudásuk, de fizikai erejük is készültségben volt. De fölöslegesen, ismerjük a folytatást, a rendszerváltozás után két évtizeddel odáig jutottunk, hogy a társadalom mély depresszióba zuhanását kell konstatáljunk.
*
Albert Gábor az Új Magyarország után nem kapott másik esélyt a közszereplésre, igaz, ő maga sem akart ilyet vállalni. A történtek után, mint a rendszerváltás szellemi előkészítőjének ismert alakja, akár meg is sértődhetett volna, de visszatért íróasztalához, hogy teljes erejével azt folytassa, amit e rövid intermezzóra visszább fogott: hogy továbbra is föltegye a magyarországi társadalom és a magyar nemzet valós kérdéseit, és megpróbáljon azokra illúzió és önáltatás nélküli, reális, ám mégis eszményekkel teljes válaszokat találni. Újra és újra, konok kitartással, hiszen a kudarc, amelyet a felemás rendszerváltoztatás miatt is hirtelen megtapasztalt, nem kivételes pillanata volt sorsának. Egész élete a vert helyzettel, a társadalmi, nemzeti leveretéssel való szembenézésben telt, s azzal, hogy újra és újra ellent mondott a vert helyzetnek. Egész élete, mondom, hiszen írói indulása pontosan egybeesett az ötvenhatos forradalommal, melyben betegsége miatt nem vett részt, de amely mégis megjelölte. Nem a forradalom és szabadságharc apoteózisa foglalkoztatta, még csak nem is a megtorló diktatúra bűneire való emlékezés, hanem – a vert helyzetből az irány-, és megoldáskeresés elszánt igénye és sürgetése.
A magyarországi társadalom morális és mentális állapotának illúziótlan fölmérése, a követendő értékekről való tanúskodás és a cselekvés lehetőségének a kutatása jegyében indult pályája, szép- és tanulmányíróként, melyet hamarosan a gondokat célra tartóbban elemző műfajokkal bővített. Esszéinek és szépírói munkásságának egyik meghatározó vonulatában olyan történelmi helyzeteket vizsgált, amelyeket leginkább hasonlatosnak látott a Kádár-korral. Az analógiát a kiegyezés korában, a hamis kiegyezésben látta; illetve az 1848/49-es szabadságharc leverését követő emigrációban kutatta, hogy a bezárult világban hogyan forgácsolódnak szét és emésztődnek föl az energiák. Az F. Miklós Oravicán (1988) kisregényében a szövevényes viszonyok közti túlélésért, megmaradásért morális tisztátalansággal fizető besúgó természetrajzát illetve a besúgás ördögi hálóját rajzolta meg. A Zsákutcák hősei (1989) című nagy ívű történelmi esszéregényében pedig azt, hogy a legnemesebb erők is mint fordulhattak egymás, végső soron önmaguk és a nemzet érdekei ellen. A negyvennyolcas emigráció emblematikus alakjainak, Szemere Bertalannak, Teleki Lászlónak és Kossuth Lajosnak a sorsát követve arra mutatott rá, hogy korántsem történelmi fátum, magyar betegség, átörökölt végzet okozta az emigráció széthullását, hanem nagyon is közönséges emberi tulajdonságok, gyöngeségek. S azt is vizsgálta, melyik modell volt az életszerűbb, melyik nem táplált hamis illúziókat, vagy ugyan melyik számolt kevésbé a realitásokkal, ám megszólító erővel vállalta föl az eszmények ragyogó tisztaságát, fényét. Az emigrációban összeroppant, de folyamatosan a cselekvés módját az ’ahogy lehet’ megszállottságával kereső Szemere Bertalan alakja különösen rokonszenves Albert Gábornak. Lidérc minden, mi homályba vezet (1999) címmel különös műfajú könyvben, történelmi levélregényben dolgozta föl leveleskönyvét. „Szemere kísérlete kudarcba fulladt. Az alkat és az elhatározás párharcában az alkat bizonyult gyöngébbnek – summázza Szemere életét az író, s hozzáteszi, s ez már, azt hiszem Albert Gábor elve is: - Egy életprogram igazának azonban nem a siker a mércéje.”
Persze, csak részben fordult azért a 19. század második feléhez az író, hogy történelmi analógiát keresve tisztázhassa jelenünket, részben azért, mert önmagában is roppant izgalmasnak, fölfedezésre várónak látta. Újraolvasta Eötvös Károlyt, összevetette a festőzseni Mednyánszky alakját a sikeres Munkácsyéval, végigkövette Vajda János kínlódásait, és sorolhatnám. Ha Albert Gábor a történelmi tárgyú esszéiben, esszéregényeiban nem keresne analógiákat, esszéi akkor is a szellemi fölfedezés izgalmát adnák. Kivételesen hatalmas ugyanis az a szellemi rádiusz, amelyet befog és közvetít; szakavatott történészként, kultúrtörténészként, akkurátus filológusként részleteiben is pontos és egzakt, ugyanakkor a mesélésben, felidézésben örömét lelő szépíró magával ragadóan láttató és érzéki: háromdimenziós térben tapinthatóan életközeli a mű teremtett világa.
A szellem: rendező nyugtalanság – mondotta Németh László, én ezt a rendező nyugtalanságot különösen erős intenzitással érzékelem Albert Gáborban. Mert nem műveltségről, iskolázottságról kell beszélnünk, hanem valóban a szellem nyugtalanságáról, amely bárhová fordul, mindenütt meglátja az újrarendezés, az új szempontból való olvasat lehetőségét. Mint az utóbbi esztendők egyik kiemelkedő esszéjében, a Védekező halálraítéltekben (2007). Itt Szókratész és a szofistákban egyenlőtlen, tragikus végű ütközését meséli el úgy, hogy jelenünk lényegének dilemmáit ragadja meg: a kettős erkölcsöt, a természeti és a kodifikált jog, erkölcs dilemmáját, a média felelősségét és felelőtlenségének katasztrofális következményeit.
Hogy valahol utat tévesztettünk, tudjuk. Hogy a zsákutcából ki kellene valahogy másznunk, azt is. Magyar betegségnek ismerjük az önsajnálatot, az önsiratást, a kisebbrendűségi érzést, – és az erkölcsi fölény tudatában – a jobboldal bizonyos kényelmességét, renyheségét. Régi démonaink mellé a rendszerváltozás után újak termelődtek. A konzervatív értékekben való elbizonytalanodás, a bénító apátia például. Albert Gábor tántoríthatatlan elszánással szedte és szedi ízekre démonjainkat olyan emlékezetes írásokban, mint – csak néhány beszédes című esszéjét említve – a nyolcvanas évekből: Hagyd a bűnbakkeresést! Építkezz!; Elveszünk, ha elveszítjük magunkat; Az igazság markában; az újabbak közül: Túlélési technikák; Vajúdó Európa; Veszélyérzet és jövőkép; Sorskérdés – Létkérdés?; Csakazértis! Intellektuálisan fölvértezve rugaszkodik neki, hogy kiiktassa a hamis premisszákat, és tanúskodjon a klasszikus, kétezer éves keresztény európai értékek mellett. Indulattal, haraggal, izzó szenvedéllyel – és csibészes derűvel, csipkelődő kedvvel, vitázva és pörölve. Tudván és mondván, hogy zsákutcánkból és démonainktól csak úgy szabadulhatunk, ha a korban napra készen vagyunk készek szemléletünk és gondolkodásunk kritikai megújítására.
*
Albert Gábort a recepció elsősorban közéleti és történelmi esszék írójaként becsüli és jegyzi, holott jelentős elsődleges szépirodalmi műfajokban tett alkotói munkássága is, monumentális életművében – mintegy harminc önálló kötetnek – harmadánál több a nem történelmi vonatkozású szépirodalmi könyv. De valóban, mintha két írói alkata lenne Albert Gábornak. Az egyik az esszéíró, amelyik kristálytiszta és világos gondolatívben, szoros célra tartásban fogalmaz, a másik a szépíró, amelyik sokfelé indult, sokfelé kutakodik, és roppant bátran, már-már szertelen csapongással kísérletezik. És persze, ezekben is démonokkal csatázik: elbeszélései, regényei többnyire – olvasatom szerint – az embernek a saját, belső démonaival vívott személyes küzdelmét veszik bonckés alá. Személyes démonait, akkor is, ha az író nemzedékének sorsalakulását, vagy az értelmiségnek a megvívott vagy elhunyászkodott csatáit vizsgálja. Persze, Albert Gábor is írt emlékezetes realisztikus elbeszéléseket, ilyen mindjárt a debütáns kötet címadó novellája, az 1964-es Albérleti szobák, aztán az Egy lakodalom végelszámolása, az Így fullad meg egy ember drámai zsáner-remeklése, vagy az Esti beszélgetés halott apámmal megrendítő konfessziója. De albertgáboribbnak a formabontó, illetve új formára törő elbeszéléseit látom. Mint a Sárkány és oktaéder, a Lidércnyomás, a Csontváz-filagória címűeket, amelyek a valóság abszurditásának és a tudat abszurdjának a metszéspontján jelenítik meg az ember szabadságát bénító félelmet. De démonokkal csatázik a parabolisztikus Az istentagadó (1968) hőse, Akhilleusz fia is, akinek zaklatott belső monológjában az író lélektanilag hitelesen rögzíti a kudarcra ítélt lázadást, a könyörtelen megcsalatás és elbukás történetét. De Albert Gábor hősei leggyakrabban nem sorsuk különlegességében, hanem sors- és létértelmezésük elszántságában emelkednek ki a hétköznapokból. Mint az 1967-es Vesszőfutás elbeszélés fiatalembere, aki végzetes elszántsággal fut, hogy önmagát legyőzze.
A tradicionális prózától talán Albert Gábor regényei, kisregényei távolodtak el legmesszebb. A Kagylóhéjban (1974; A cet gyomrában címmel 2003-ben), a Mi pedig itt maradtunk (1996) a Hol vannak azok az oszlopok? (1985)a Meghal az élő, újjászületik a holt (1977) és a Függőfolyósok (2006). Nagyon nehezen megragadható az író karakteres, nemigen hasonlítható regénypoétikája, mert regényei nagyon összetetten, leginkább labirintusosan komponáltak és igen különböző, gyakran kevert nyelvi regiszteren szólalnak meg. Regényei egyszerre életszerűen és groteszkül, abszurdisztikusan realisztikusak, bennük nagy szerepet kapnak a tudat szürrealizmusán átfolyatott, vagy a szürrealizmussal ötvözött emlékek és álmok. Az elbeszélő sokféle eszközzel él, néhol konfessziószerűen önföltáró, máskor mintha a prédikátor traktátusát vélnénk hallani. A gazdag asszociációs terek, a kaleidoszkopikus elrendezettség, a gyakori perspektívaváltások kihívás elé állítják az olvasót. Talán azt mondhatnám, a regények fölütésében és részben kifejtésében is az olvasó a káosszal találkozik előbb, vagy még inkább: a hős tudatának, jelenlétének a rendezetlenségével, mint A cet gyomrában (2003) című regényében is, amely formátlan megformáltságában az emberhez méltó lét negatív világképét jeleníti meg: az élet nyomasztó, animális, szorongó, nyomorúsággal, kiszolgáltatottsággal, apátiával telt és vigasztalan –, a „cetszörny”-höz hasonlatos. Albert Gábor az énnek a világban való elbizonytalanodását, személyiség integritásának a sérülését vagy megbillenését az élmény- és idősíkok zaklatottságában, rendezetlenségében, kuszaságában és a nézőpontváltásokkal jeleníti meg, ám a regény(ek) végére mindig helyreáll a rend, az élni akarás reménye legyőzi a káoszt. Mert ha megrendül is az integritás, ha alul is marad olykor-olykor az egyes ember, a sámsoni, falakat megrendítő hitben fogant és hitből táplálkozó erő mindig jelen van. De ennek az erőnek a jelenlétét csak szellemi és mentális ébrenlétben észlelhetjük.
*
De miért is hárul nagyobb figyelem az esszéíró Albert Gáborra, mint a szépíróra, holott regényei intellektuálisan, művészileg nem kevésbé izgalmasak és izgatóak, mint esszéi? John Lukacs azt mondja: „Egy nemzet történelmében a nemzeti jellemnek nagyobb szerepe van, mint intézményeinek, legalábbis hosszú távon”. Zbigniew Herbert pedig, Nagy Gáspár idézi: „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható, ami igazán számít, az a jellem”. A mi történelmünkben jó másfél százada, talán már a kiegyezéstől, de a múlt-múlt századforduló és Trianon óta bizonyosan, sorozatos üzemzavar állt be. Egymást követték a társadalom és a nemzet teherbíró-képességét megkísértő rendszerváltozások, köztük olyanok, amelyek erőszakosan és generálisan próbálták lecserélni a korábbi értéket, hagyományokat, életformát, világképet. Ezért a mi régiónkban régtől fogva és ma sem elég, ha az író tehetséges, nem elég, ha magas szinten ír – századok csiszolták ki a magyar értelmiség és a magyar író példaértékű modelljét, azt, amelyik a személyes üdvösségét nem választja el a köz üdvösségétől, a szellemi igényességet az erkölcsi igényességtől, azt, akinek az élete lényeges ponton nem kerül ellentmondásba meggyőződésével.
Mióta is, hogy úgy érezzük sorsunkat élve, mintha a Kárpát-medence fölött, lehajtott fejjel elaludt volna a Gondviselés (Tamási Áron)? A Gondviselés lehajtott fejjel tán jó ideje szendereg, de hál’ isten mindig voltak lármafáink, őrtüzeink – ilyenek voltak a magyar irodalom mindenkori kiválóságai, s én hozzájuk sorolom a nyolcvanéves örökifjú Albert Gábort.
Elhangzott 2009. november 11-én a Magyar Írószövetségben, Albert Gábor nyolcvanadik születésnapi ünnepségén.