| Alkalmak |
| @Üzenetküldő |
Látogatók száma:(2004.09.22. óta) 142821 |
Webdesign:
Linkek:  |
    80-ik születésnapom alkalmával: ARCVONÁSOK - Látogatóban Albert Gábor írónál |
ARCVONÁSOK - Látogatóban Albert Gábor írónál
A Kossuth Rádió, 2009. 11.03-án 14:30-kor elhangzott műsor Albert Gábor által szerkesztett és kiegészített változata
A mikrofonnál a mai Arcvonások riportere, Filippinyi Éva. Adásunkban Albert Gábor író Budakeszi otthonát keressük fel, aki a napokban ünnepelte 80. születésnapját. Egy gazdag, olykor szinte kalandos életút állomásait villantjuk majd fel, amelyek az írói életpálya alapjául szolgáltak.
F. É.: Mennyire emlékezteti vagy emlékezteti-e a gyerekkorára a mostani lakóhelye?
Albert Gábor: Mindig szerettem volna olyan helyen lakni, ahol van kert. Gyerekkoromban nagy kertünk volt, akár Sellyén, akár Sámodon laktunk. Az Ormánságban vannak ezek a falvak, s ott mindenütt óriási kertünk volt. Akkor persze nemigen kellett a kertben dolgoznom, a szüleim tartották rendben. Az a kert egyszerűen volt, ez viszont az enyém. Jó érzés, hogy ezek a növények rám vannak bízva, én gondoskodom róluk. És erre igényt tartanak, mert máskülönben nem tudják teljesíteni – mondjuk úgy – a kötelességüket. Szükségük van az én segítségemre. Pontosan úgy, ahogyan a gyerekeim a gondozásomra vannak bízva. A növényvilág is ezt kívánja, s nekem ez is kötelességem. Hogy ápoljam és segítsem őket abban, hogy hasznosak és szépek legyenek, hogy a környezetet olyanná tegyék, amiben az ember jól érzi magát.
F. É.: Ez a ház alapjaiban jellegzetes sváb parasztház.
A. G.: Amikor tizenegynéhány évvel ezelőtt ide költöztünk, Zsuzsának, a feleségemnek ez a szomszédtól elválasztó, gyönyörű, hatalmas, majdnem hogy kváderkövekből épült kertfal tetszett meg. Sváb ház volt, amit az előző tulajdonos szerencsére átalakított, a belső teret körülbelül 50 centiméterrel megemelte. Az alacsony szobákat nem kedvelem.
F. É.: Mondjam, hogy ezt azért is megértem, hiszen ön magas termetű.
A. G.: Gyermekkoromban a falusi jegyzőlakokban – apám falusi főjegyző volt – meglehetős magasak, három-ötvennél is magasabbak voltak a szobák. És még valami. Akkor érzem magam szabadnak, ha a lakásból kilépve nem az utcára kerülök, hanem egy bensőséges kerti világba, amelyben minden egyes növényhez van valami közöm.
F. É.: Igen? Itt például a szőlőlugas…
A. G.: Hát igen, ezt a lugast azért telepítettem ide, építettem meg ezt a tartószerkezetet, hogy védekezzem a nyári hőség ellen. A lugas nyújtotta árnyék nélkül a nyár folyamán ezt a teraszt egyáltalán nem lehet használni. Egy ilyen lugas pedig szinte az ember életét is szabályozza.
F. É.: Nagyon szép, jó hangulatú ez a kert, és még a madarakat is hallani, de azért most már hűvösödik és arról beszéltünk, hogy idézzük fel a dolgozó szobájában gyerekkorát, mai életét, munkásságát.
A. G.: Jó, menjünk beljebb.
F. É.: Beszéljünk kicsit arról, amikor iskolába került, ennek egyik fontos állomása volt az, ami Ottlik Gézánál is megjelenik, vagyis a kőszegi katonaiskola. Hogy került oda?
A. G.: Bátyám, aki négy évvel volt idősebb nálam, Pécsett tanult. Amikor kisiskolás koromban meglátogattunk Pécsett, vagy csak úgy beutaztunk Pécsre – mert a sellyeieknek Pécs volt a nagyváros – egyik vasárnap talán a sétatéren láttam meg ezeket a kék egyenruhában, fekete tiszti nadrágban feszítő kis cőgereket, ezeket a katonaiskolásokat. A falusi kisgyereknek, aki akkor voltam, annyira tetszettek, annyira imponáltak, hogy rágni kezdtem a szüleim fülét, hogy én mindenképpen szeretnék katonaiskolába menni. El kell mondanom, hogy valószínűleg ez volt életem talán legnagyobb tévedése. Ugyanakkor ennek a tévedésnek mégis nagy hozama volt. Hálás lehetek a sorsnak, hogy bekerültem ebbe a katonaiskolába. Utólag visszagondolva fel sem tudom sorolni, hogy mi mindent köszönhetek a kőszegi iskolának, s úgy érzem, valójában az isteni gondviselés alakította gyermeki vágyaimat is.
F. É.: Meg lehet-e fogalmazni, miért volt ez olyan fontos az életében?
A. G.: Megpróbálom. Amikor oda kerültem, az első pár hónap után rájöttem, hogy ez tőlem tökéletesen idegen. Nekem az egyenruhán kívül itt semmi az égvilágon nem tetszik. És lassanként, legalábbis visszatekintve úgy látom, tudatosan sikerült kialakítanom egy olyan magatartásformát, aminek oltalmában, saját magam elvesztése nélkül, végül is mindent nagyon jól teljesítettem a katonaiskolában. A rangsorban mindig az első öt között voltam. Olyan magatartásformát sikerült kialakítanom, amely megvédte belső világomat, és közben mindazoknak a külső követelményeknek eleget tettem, amit kívántak tőlem. Akkor eszembe sem jutott, hogy az elkövetkező nehéz években, évtizedekben az itt szerzett „edzettségre” majd milyen nagy szükségem lesz. Hálás vagyok a katonaiskolának, annak ellenére – ahogy már mondtam –, nem szerettem ott lenni, nem éreztem jól magam, de megedzett, és – mondhatnám úgy is – életrevalóvá tett. A későbbi évtizedek elviseléséhez nagy tartalékokat tudtam magamban fölhalmozni.
F. É.: Tehát mindazokat az emberi megpróbáltatásokat, amik az ’50-es, ’60-as meg ’70-es években érték az ön generációját, fölvértezve fogadhatta, a későbbi írónak pedig a munkához való fegyelmezettségére is – ha nem is tudatosan, föl tudott készülni.
A. G.: Mi tagadás, most is fegyelmezett életet élek. Reggel fél hatkor kelek, mert muszáj, az unokáimat viszem Budapestre, a Marczibányi térre az iskolába. Erre a fegyelemre (önfegyelemre) katonaiskola szoktatott rá. Visszatérve a nehéz évekre, ha akkor maguknak az eseményeknek a sodrában nem is vettem mindig észre, utólag visszatekintve érzem, hogy a Gondviselés áldó keze megvédett bizonyos dolgoktól. A véletlenekben a Gondviselés munkálkodott. A „véletlenen” múlt, hogy például nem telepítettek ki bennünket a Hortobágyra. Apám emberi magatartása természetessé tette, hogy a helybeli párttitkár – a falu dolgos villanyszerelője – egyik este, amikor már teljesen sötét volt, nem az utca felől, hanem a kertek alól beállított hozzánk, és elmondta, hogy „főjegyző úr, két héten belül magának el kell innen költöznie, mert már megvan a helye is, hogy hova fogják kitelepíteni a Hortobágyra”. Akkor minden anyagi erőnket, ami volt, mozgósítottuk, és a határsávból Pécsre költöztünk. Egy bérlakást vettünk, s igaz, szüleim minden pénze ráment erre, de megmenekültünk attól, hogy az egész családot kitelepítsék.
F. É.: Gondolom, hogy ez a véletlen további életét is meghatározta, hiszen azért Pécsre bekerülve egy fantasztikus várossal találkozott.
A. G.: Meg kell mondanom, akkoriban nem nagyon kedveltem Pécset.
F. É.: Igen, mert kényszerűség volt, hogy Pécsre kerültek.
A. G.: Kényszerűség. Nem nagyon kedveltem. Bátyám akkor orvostanhallgató volt, én magam pedig színész szerettem volna lenni.
F. É.: Ahogy elmesélte, hogy miért választotta a katonaiskolát, mert meglátta a fess egyenruhában ezeket a fiúkat, de végül is maga az egész rendszer nem tetszett önnek, akkor azon gondolkoztam, hogy ilyen orgánummal, olyan megjelenéssel, mint az öné, nem volt-e az a következő terv, hogy színész legyen.
A. G.: Nagyon szerettem volna. Családunkban ennek van hagyománya. Szépapám, Feleki Miklós, akinek az arcképe itt van a falon. A Vasárnapi Újság egyik régi számából másoltam ki, talán az ötvenéves színészi jubileuma alkalmából megjelent számból. Akkor kapott Ferenc Józseftől nemességet, s lett a neve Nagygalambfalvi Feleki Miklós. Nagygalambfalván születetett, s 1848-49 környékén Petőfinek jó ismerőse, barátja volt, és Bem mellett szervezett színházat. Ez a történet is benne volt a családi hagyományban. Számon tartottuk, s tudtuk, hogy mi azért mindannyian erdélyiek, sőt székelyek vagyunk, anyai részről, apai részről egyaránt. Az Albert név azért onnan jön, a Kőrösök környékéről, ott kis túlzással minden második embert Albertnek hívnak. Szóval én akkor színész szerettem volna lenni. Szüleim, mondanom se kell, nem nagyon lelkesedtek. A Gróf Széchenyi István Gimnáziumban (később a „gróf” eltűnt a nevéből) minden évben nagy szavalóversenyt rendeztek. Hatodikos koromtól kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy ezeket a versenyeket mindig én nyertem meg. A pécsi Nemzeti Színház színpadáról is szavaltam. Úgyhogy én nagyon szerettem volna a Színiakadémiára menni, a szüleim azonban azt mondták, erről szó sem lehet. Csakhogy az első évben a bölcsészkari fölvételi vizsgán nem vettek föl.
1948-ban érettségiztem. Érettségi biztosunkat innen Pestről küldték, ő képviselte a Pártot. Akkor még a tanárok adták ki az érettségi tételeket, és nekem, ha jól emlékszem, 1848–49 volt a tételem. Annak rendje és módja szerint elkezdtem mondani a mondókámat, a biztos a papírjaimat lapozgatta, majd megállított, hogy ennyi elég, beszéljek inkább 1918–19-ról. Nekikezdtem, s az izgalomtól kétszer egymás után is belegabalyodtam a „proletárdiktatúrába”, a proletár szóba. A biztos felkapta a fejét és kioktatott. „Meg fogja maga még tanulni ezt a szót, hogy ’proletárdiktatúra’!” Akkor már pontosan tudta az ember, hogy merről fúj a szél. A biztos nyilván látta a papírjaimból, hogy katonaiskolás voltam. Ezek után már meg sem lepett, hogy a bölcsészkarra nem vettek föl. Tizenhárom fölvételi vizsgát tettem, mire végre bejutottam a bölcsészkarra. Az első évben, 1948 szeptemberében a Színiakadémia pótfelvételit hirdetett. Szüleim akkor már nem ellenkeztek. A Színiakadémián akkor a fölvételi vizsga egy álló hétig tartott. Az utolsó napon került sor az akkori ifjúsági szervezet káderezésére. Egy nálam pár évvel idősebb lánnyal kellett beszélgetnem. Ez a kedves fiatal leányzó megkérdezte, mi a véleményem arról, hogy a felvételin a munkás- és parasztszármazású jelentkezők előnyt élveznek a más származásúakkal szemben. Én pedig ahelyett, hogy lelkesen helyeseltem volna, vitatkozni kezdtem. Hogy mégis csak az volna a helyes, ha a tehetség döntené el, hogy kit vesznek föl. Ezek után nem kétséges, hogy a „nem javasoltak” közé soroltak. Hálás vagyok ennek az ismeretlen kislánynak, mert ha akkor történetesen fel is vettek volna, egy-két év múlva biztosan kiszórnak.
F. É.: Talán nem véletlen, hogy a jogra is jelentkezett, és járt is a jogra.
A. G.: A jogra való jelentkezést nem ez motiválta, inkább a kényszer. Ha ugyanis valamilyen egyetemre nem tudok beiratkozni, akkor három évre elvisznek katonának.
F. É.: Megidéztük életének fantasztikusan izgalmas pillanatait, de arról még nem beszéltünk, hogy mikor találkozott azzal a gondolattal, hogy írni kell, írnia muszáj.
A. G.: A bölcsészkarra épp ezért szerettem volna mindenképpen bejutni. Az akkoriban induló könyvtárszakra. Az volt ugyanis az elképzelésem, hogy a könyvtárosság mellett lesz lehetőségem az írásra. Annak idején Lessing is könyvtárban dolgozott, és milyen óriási életművet tudott közben fölépíteni. A tulajdonképpeni könyvtári munkáról fogalma sincs az embernek, amikor odamegy. Én már akkor is természetesen írni szerettem volna. Visszatekintve látom, hogy mindig is egyetlen egy vagy mondjuk két téma érdekelt, s mindig azzal foglalkoztam. Az egyik, hogy mi történt velünk, hogy jutottunk ide vagy hogy jutottam én oda, ahova eljutottam, a másik pedig, hogy miért is élek, élünk a világban. Úgy éreztem, sőt tudtam, hogy az irodalom legmagasabb rendű megnyilatkozási formája a vers, a líra. Arra viszont nem olyan régen jöttem rá, hogy a prózaíró lírája az esszé. Eddig megjelent öt regényemben és novellásköteteimben azt próbáltam összefoglalni, megjeleníteni, amit én az előzőkben megfogalmazott két nagy kérdésről mondani tudok.
F. É.: Hogy miért élünk, és hogyan…
A. G.: Végletesen leegyszerűsítve, hogy miért élünk és hogy kerültünk ide, mi történt velünk. Mik szorítottak bele ezekbe az élethelyzetekbe, amiben végül is élünk, és amelyik nem egyszerűen csak magyar, hanem ugyanakkor európai nyomorúság is, sőt az emberi nem végső létkérdései.
F. É.: Az előbb említette, hogy esszéket ír, hogy regényeket, hogy novellákat. Nem beszéltünk viszont munkásságának egy nagyon-nagyon fontos részéről, az Emelt fővel című szociogáfiáról, amely a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg. Tudta-e akkor, hogy ennyire fontos könyv megírására vállalkozott?
A. G.: Amikor elvállaltam, nem. Azt hittem, hogy néhány hónap alatt túl leszek rajta. Akkor már négy-öt kötet volt a hátam mögött, s Budapesten éltem. Ez az aszfaltvilág olyan szomjúságot támasztott bennem, hogy arra gondoltam, a szociográfia talán kiút lehet, visszatalálás arra a vidékre, ahonnan jöttem. Egyik unokatestvérem benősült egy sváb famíliába, ez adta az ötletet. Meghívtak egy ottani sváb lakodalomra, és akkor a nagy beszélgetésben minden szóba került. Hogy abban a sváb faluban a háború előtt a szomszédos magyar falu és a jóformán színtiszta sváb falu között állandó volt a verekedés. Ez már a múlté, most már összeházasodnak. Unokatestvérem is sváb lányt vett el feleségül. Az ellentétek itten, hogy is mondjam……
F. É.: Végül feloldódtak…
A. G.: Igen, az ellentétek feloldódtak. Meg lehetne írni, hogy ennek mik voltak a lépcsőfokai. Arra számítottam, hogy lemegyek az unokatestvéremékhez, ott töltök néhány hetet, ezzel-azzal-amazzal elbeszélgetek, összegyűjtök egy csomó anyagot, és négy-öt hónap alatt megírom az egészet. Ez volt a tervem. És akkor jött a meglepetés. Az első hívó szóra összejött három-négy igen kedves ember, szívesen beszéltek mindenféléről, de egyetlen egy szót sem tudtam kihúzni belőlük arról, hogy mi történt a faluban 1942–43–44–45-ben, amikor a falu nagy része bundista is lett. Mi történt utána, amikor a kitelepítések elkezdődtek? Hogy ment a kitelepítés? Kiket vettek fel a listákra? Kik maradtak itt? Unokasógornőmet a férjével együtt elvitték a Szovjetunióba. A férj nem jött vissza, a nő visszajött. Kedveltek engem és örültek, hogy magnetofont is vittem magammal. Elkezdtünk beszélgetni, de azokról az időkről egy szó nem sok, annyit sem mertek mondani. Első próbálkozásom abszolút kudarccal járt. Szerencsémre találkoztam a bukovinai székelyekkel, mégpedig Hidason, és egyszerre megnyíltak az emberek. Nemcsak a székelyek, s végül a német nemzetiségűekkel is sikerült zöld ágra vergődnöm. Találkoztam végre egy olyan német asszonnyal, aki azzal kezdte, hogy nézze, én elmondok magának mindent, de nagyon kérem, ne írja meg.
F. É.: Ne írja meg?
A. G.: Hogy mi történt velük kint a Szovjetunióban. Nem is írtam meg.
F. É.: Nem?
A. G.: Megígértem. Nem. Mindent elmondott nekem. Hogy szedték össze őket, mi történt velük, hol és mit kellett dolgozniuk. Elmondta azt is, hogy kérem, amikor elengedtek bennünket, megmondták, hogy erről otthon soha egy szót nem beszélhetnek, mert ha beszélnek, akkor itt találják magukat újra. Nekem unokáim vannak, én nem akarom ezt kockáztatni. Azt is elmesélte, hogy amikor a magyar határra értek, ami élelmiszert kaptak, a fekete kenyeret, meg minden mást ott mindjárt elszedték tőlük, és adtak magyar kenyeret, mert az a másik olyan szánalmas volt, hogy azt nem engedték hazahozni. Erről egyszerűen nem mertek beszélni. Ez ékesen bizonyítja, hogy milyen helyzet volt akkor, és milyen lassan oldódnak, gyógyulnak a régi sérelmek. Számomra óriási élmény volt a velük való találkozás, a bukovinai székelyekről nem is beszélve, akik – hogy mondjam? – olykor szinte ünnepeltek. Ugyanis egy olyan eszköz, kulcs volt a birtokomban, amely egyszerre megnyitotta nem is a szájukat, hanem a lelküket, a szívüket. Abban az időben a Zenetudományi Intézetben dolgoztam. A népzenekutatók, amikor a bukovinai székelyeket a Dunántúlon letelepítették Ortutay Gyula ösztönzésére… persze nemcsak a zenészek, hanem a néprajzosok maguk is fölismerték, hogy micsoda óriási lehetőség van előttük…
F. É.: És elkezdtek gyűjteni.
A. G.: …mindent összegyűjtöttek. A Zenetudományi Intézet, a Bartók archívum óriási gyűjteményt őriz a bukovinai székelyek népdalaiból. Amikor lementem oda hozzájuk, megnéztem, hogy kikkel kellene nekem beszélni, s kiktől gyűjtöttek 1945-ben népdalokat. Kikerestem az intézetben a szalagokat, másolatot készítettem róluk, s legközelebb már ezekkel felszerelve utaztam Hidasra. Mikor összegyűltek páran, föltettem a magnetofonomra Julcsi néni szalagját, aki az énekek előtt elmondta magáról, hogy én ez és ez vagyok. Nagy volt az ámuldozás, hogy az egykori szomszédom, a rokonom vagy éppen az édesanyám énekét lehetett hallani. Felbecsülhetetlen ajándék volt ez számukra, mert mondanom sem kell, a szalagokat mind lenn hagytam Hidason. A múlt visszahozásával olyan ázsióm lett a székelyek között, hogy kézről kézre adogattak. Nagyszerű heteket, hónapokat töltöttem köztük. Tanulságos volt számomra a szociográfia készítése. Írása közben igyekeztem olyan mélyre ásni, amilyen mélyre csak lehet, hogy arra a kérdésre is válaszolni tudjak, mi történt velünk. A XX. századi magyar történelem legfontosabb tendenciái pontosan kirajzolódnak az Emelt fővel lapjain.
F. É.: Talán sokat időztünk ennél a könyvnél, de érthető, mert ahogy ön is elmondta és ahogy én is érzem, a további munkáit is segítette.
A. G.: Igen, bár mint érdekességet megemlítem, hogy amikor írni kezdtem, és már bizonyos fejezetek készen voltak belőle, másoknak is megmutattam. Volt, aki azt mondta, hogy meglátod Gábor, ez a szociográfia lesz az emblémád. Erről fognak emlegetni, hogy Albert Gábor az, aki az Emelt fővel-t megírta.
F. É.: De hát azért nem baj, ha van egy olyan munkája.
A. G.: Én mégsem szeretném, ha csak szociográfia alapján tartanának számon. Másfél hónapra abba is hagytam az írását. Elhatároztam, hogy megírom azt a régen érlelődő regényt, amely kiszoríthatja az Emelt fővelt, s nevem említésére az jusson az emberek eszébe. Így született meg a IV. Béláról és a tatárjárás korszakáról írt Királyok könyve regényem. Ezek után bizonyos mértékig megnyugodva folytattam az Emelt fővel írását. Most, hogy a második, javított kiadás előkészületei során újra elolvastam, most láttam, hogy milyen gazdag életanyag van benne földolgozva. Már lassanként én is elfelejtettem a könyvet, mert végül is időtlen ideje jelent meg.
F. É.: 1983-ban.
A. G.: Mindenesetre az Emelt fővel egyik magja, centruma – hogy is mondjam? – az életművemnek. A Pont Kiadó ez év végén [2009] fogja megjelentetni ez idő szerint utolsó, három kisregényt tartalmazó könyvemet [Nekünk senki sem mondott jövendőt].
F. É.: Hányadik kötet ez?
A. G.: A sorozat tizenkettedik kötete. Ez tizenkét kötet, közülük egy az esszéregény, a tanulmány vagy a történelmi regény határán mozog. A Zsákutcák hőseire gondolok. Kossuth, Szemere, Teleki László egymás mellett futó pályájáról szól a könyv. Ez azt is jelzi, hogyez volt az a témacsoport, amellyel behatóbban foglalkoztam. Szemere Bertalan és környezetének, valamint a mindenkori emigrációnak problémái. Kiadtam Szemere Bertalan naplóját, s gazdag válogatást tettem közzé az emigrációban írt leveleiből. Életemből egy-két évet Szemere Bertalanra áldoztam, de nem bánom. A történelmet akkor érti meg igazán az ember, ha egy-két ilyen mélyfúrást is végez, hogy lássa, pontosan miről is van szó.
Az Emelt fővel volt az a könyvem, amelynek tetemesebb volt a honoráriuma. Ebből a pénzből tudtam vásárolni magamnak a Duna partján egy kis telket, a telekre pedig egy faházat. Úgyhogy az Emelt fővel-nek köszönhetem, hogy van ez a csónakházam, ahol a család kenujait és kajakjait tároljuk. A víz ugyanis a másik alapvető – hogy úgy mondjam – lételemem. Nem régiben, éppen a születésnapomra jelentette meg a Pont Kiadó azt a novellás kötetemet, amelynek címe is erre vonatkozik: Előtted majdnem végtelen a víz. A címlapján egy fiatal fiú látható, aki szemben a nappal ezen a végtelen vízen evez. Az egyes kajakban pedig nem más ül, mint az akkori tizennégy éves fiam. Ez a kerti ház a másik nagy szenvedély, a Duna, a víz, az evezés szentélye. Az utolsó éveket nem számítva, minden nyáron legalább egy, két vagy három hetet vízen töltöttük. Jóformán az összes magyarországi vizet, a Dunát a forrásvidéktől Mohácsig végig eveztük. Szerettem volna Mohács alá is eljutni, de mikor éppen mehettünk volna, akkor Szerbiában a Dunába robbantották a hidakat. Nyolcvan év körül pedig már meggondolja az ember.
F. É.: Meghatározó az ön életében, hogy most betöltötte a 80. születésnapot? Én azt hiszem, hogy nem változott semmi.
A. G.: Talán nem. Az ember persze saját magán veszi észre, hogy egyre jobban igyekszik a lényegre koncentrálni. Hogy csak az igen fontosnak ítélt könyveket olvasom el. Sokszor úgy érzem, ami eddig elmaradt, azokat a könyveket nem is érdemes elolvasnom. Sok könyvet viszont újra elő kellene vennem. Mert arra is rájöttem, mennyi olyan vonatkozása van, mondjuk az Ember tragédiájának vagy bármelyik más műnek, amelyet csak bizonyos tapasztalatok birtokában lehet igazán megérteni. Ahhoz, hogy valami létélménnyé változzék, ahhoz bizonyos átélt tapasztalatok is szükségesek. Ezt tanulással nem lehet birtokba venni.
F. É.: Még egy másik fontos dolog. Én úgy érzem, az ön életében nem zárulnak a körök, hanem egyre tágabb a világ, hiszen ahogy már a beszélgetés közben szóba került, itt nyüzsög négy unoka állandóan ön körül, az ő életük is nagyon intenzíven és aktívan benne van az ön életében.
A. G.: Szerencsére benne vannak. S miközben átélem azt, amit a környezet és a gyerekek beszéde, csacsogása sugall, arra is ráébred az ember, mondhatnám, rátalál a végső igazságra, hogy csupán egy igazi érték van a világon – érték és értékmérő –, ez pedig az élet.
Mai adásunkban a 80. születésnapját ünneplő Albert Gábor írót látogattuk meg Budakeszi otthonában. Munkatársak voltak Rubin Gabriella és Lajer Rita. A műsor végén a felelős szerkesztő, Perjés Klára nevében is elköszön a riporter. Filippinyi Évát hallották.