Bemutatkozás
@Üzenetküldő


Látogatók száma:(2004.09.22. óta)
118767
Webdesign:
Linkek:



Ilyennek látom magam:

Sokáig azt hittem magamról, hogy minduntalan a véletlenekkel találkozom, véletlenek löknek olyan utcákba, amelyek gyakran éppen ellenkező irányba látszottak vinni. Mert ugyan mi köze hozzám a katonaiskolának, és hogy illik ehhez a teológia, pedig mind a kettőt megjártam, s mind a kettő véletlen volt - vagy inkább kitérő -, ahonnan vissza lehetett térni egy másik kitérőbe, mert ezeknek a szövedéke vagyok. És vajon ugyanaz az én hallgatta-e a magánjog alapjait a pécsi egyetemen, amelyik később a szakszerű borkóstolást tanulta az egykori püspöki pincészetben; és vajon ugyanaz a nyugtalanság hajszolt-e tíznél több albérleti szobán keresztül, amely aztán tíz évre odaragasztott egy könyvtári pulthoz? Alig hiszem, és ugyanakkor meg vagyok győződve róla, hisz mindez csak kitérés volt, vagy talán visszatérés - de kié és mire? -, és írásaim sem mások, mint pontos térképei ennek az útvesztőnek, vagy ha úgy tetszik, Ariadné-fonalak.

"Ki volt a mestered? Kinek a tanítványa vagy?"- Számtalanszor elhangzott ez a kérdés, s minden alkalommal zavartan hallgattam. Kit is vallhatnék mesteremnek? Dosztojevszkijt említsem, akinek Megmételyezettek című könyvét még döcögő fordításban olvastam, és a bukdácsoló mondatok mögül felém süvítő forró szélvihar jócskán megperzselte a kamasz olvasót? Vagy Zrínyi Miklós Török áfium ellen való orvosság-ával hozakodjam elő? Kemény Zsigmond elfogult és démonikusan tárgyilagos maga- és országmentségét, a Forradalom után-t tartsam magam elé pajzsként? Sok írásom nélkülük meg nem született volna, szellemkezük nyomát - úgy hiszem - alig-alig fedezheti fel az olvasó. Ki vagy mi volt hát tanítóm, mesterem és ösztönzőm? - Mindig a hiány, a gyötrelmes szomjúság, az egésznek, a teljességnek a vágya. A történelem és a jelen idő valósága kínálta a mozaikokat, a gyakran elfogadhatatlan realitásokat éppúgy, mint a valóságon túli irrealitások, a transzcendencia valóságait. Ők voltak mestereim és a nyelv, amelyet a család hagyományozott rám, a gyermekkor paraszti környezete gazdagított, és eggyé ötvözött a nyelvrontó és nyelvteremtő nagyváros. A legsúlyosabb, vigasztaló tanítást a történelemtől kaptam, s rá kellett döbbennem, hogy a mag nemcsak a hó alatt, hanem a háborúk, katasztrófák pernyéje alá temetve is él, és sejtjeinkben ott kavarog elválaszthatatlanul a sokarcú múlt az olykor egysíkúnak látszó jelennel. Egymást építik bennünk és általunk. Az idő malomköveinek zúgása pedig kötelességeinkre figyelmeztet: a halottak temessék el az ő halottaikat, az élők törődjenek az élők dolgával.


Ez történt velem:

1929. október 30-án születem Egyházasharasztin, Baranya megyében egy Siklós melletti kis faluban. Apám ott volt akkoriban adóügyi jegyző, nagyapám pedig református lelkész. Gyerekkoromat ormánsági falvakban Sámodon és Sellyén töltöttem. A háború előtt a kőszegi katonaiskolába jártam, majd a pécsi állami Széchenyi István gimnáziumban érettségiztem. Ezt követően egy-egy évet végeztem a frissen alakult pécsi pedagógiai főiskolán, a pécsi egyetem jogi fakultásán és a budapesti református theológiai akadémián. Ezek után kerültem az ELTE könyvtár-magyar szakára, s itt szereztem tanári és könyvtárosi diplomát. Az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoztam tíz esztendeig, majd a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében.

Első novelláskötetem (Albérleti szobák) a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg 1966-ban, majd 1983-ig hat kötetet - kisregényeket, novellásköteteket, regényt - adtam közre úgyszintén a Szépirodalmi Kiadónál. 1983-ban jelent meg a Magyarország felfedezése sorozatban Emelt fővel című szociográfiám, amelyben a 20. századi kényszerű magyar migrációról, a ki- és betelepítésekről, a bukovinai székelyek sorsáról, a felvidékről elűzött, internált, a határon átdobott magyarok megpróbáltatásairól írtam. 1948 óta ez volt az első híradás az agyonhallgatott, hírhedt kassai programról és a Bene?-féle dekrétumokról.

A nyolcvanas évek második felében a Magyar Írószövetség közgyűlései minden alkalommal a politikai harc színtereivé váltak. Az 1986-os közgyűlésen mondtam el azt a Kádár-rendszert elítélő beszédét, amelynek majdnem az írószövetség megszüntetése lett a következménye. Az Írószövetség ugyan nem szűnt meg, de szerkesztés alatt lévő könyveim (az Emelt fővel második kiadása, a Zsákutcák hősei című történelmi esszéregény) évekig nem jelenhettek meg.

1988-ban Tőkéczki Lászlóval és néhány protestáns értelmiségivel együtt megalakítottuk a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületet, amelynek első elnöke Szentágothay János lett. Szentágothay János halála után engem választották meg elnöknek.

A rendszerváltozást követően az 1991-ben induló Új Magyarország alapító főszerkesztője voltam. Kilenc hónapig álltam a lap élén. 1992-től 1995-ig a főként a határon kívül élő magyarságnak szóló Magyarok Világlapját szerkesztettem.

Miután a Magyarországi Református Egyház visszakapta a szárszói konferenciatelepének egy részét - amelyen annak idején 1942-ben és 1943-ban a nevezetes szárszói konferenciát rendezték -, 1992-től a Református Egyház minden évben megrendezi értelmiségi konferenciáját. A konferenciákon kezdetekben előadóként, később a konferenciák egyik szervezőjeként vettem részt. Kezdeményezésemre jelent meg az a hatszázötven oldalas kötet, amelyben az 1992 és 2001 között elhangzott legfontosabb előadásokat adtuk közre (Szárszó 1992-2001. A Református Értelmiségi Konferenciák előadásai. Szerkesztette: Albert Gábor - Tenke Sándor - Tőkéczki László. Bp. 2002.)

A Magyar Írószövetség választmányának tagja vagyok, évekig (1998-2001) az Írószövetség elnökségének is tagja voltam. 1989-től 1994-ig az Írószövetségen belül működő Arany János Alapítvány kuratóriumának voltam elnöke.

A Művészeti Alap irodalmi díját 1986-ban kaptam meg, 1990-ben az Év Könyve jutalmat, 1996-ban a József Attila-díjat, 2003-ban az Arany János-díjat és a Péterfi-díjat. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntettek ki, s a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjai közé fogadott.