| @Üzenetküldő |
| 75 keskeny résen át |
Látogatók száma:(2004.09.22. óta) 142810 |
Webdesign:
Linkek:  |
Húsvét hajnalán mindig fázom. Az ablakon egyetlen fénycsík világít: keskeny rés a rosszul záródó spaletták között. Magamhoz szorítom a takarót, az óra egyenletesen ketyeg, az inga sárgaréz holdja meg-megvillan, és várom a lépéseket. Lassan közeledik majd, a kikövezett járdán kopog a sarka, mintha lassítana, nem áll meg, megy tovább, viszszafojtom a lélegzetem, a takarót még szorosabban tartom. Talán visszafordul egyszer, mint évekkel később, órákon át járkál fel s alá, szünet nélkül, és senki sem mer kinézni az ablakon. Ilyenkor nem szólal meg a kanásztülök, a szomszéd szobában sem mozdulnak meg, az ajtó alatti rés sem dereng, csak fekszem az ágyon és figyelek. Nyáron majd fel kell tenni a zsalukat, és a felnyitott zöld levelek között éppen az útra látni. A zongora mellől még a függönyt sem kell félrehúznom, senki sem lát be, senki sem néz vissza. Akkor az apámat várták a csendőrök, s mi egy kocsmában ültünk, átfázva ittuk a forralt bort, és fél füllel hallottuk, hogy valami közleményt olvasnak be a rádióban.
Az óra alá, a fotelba dobáljuk estenként a ruhánkat, csak a nadrágot kell élével összehajtani. Az ülőkére fektetjük, mert a támlát faragás díszíti, amely évek múlva ugyan letörik és elvész, csak két lyuk éktelenkedik a helyén. Át kell húzatni, és az ember könyöke olvasás közben minduntalan lecsúszik a karfáról. Teherautón is szállítjuk kétszer, míg kinn marad Erzsébeten, s végre megszabadulunk egymástól. Zongorázni később is szeretek, csak a zsalugáter és a függöny hiányzik, a sűrű por és az ablak előtti fenyők, a félhomály és a várakozás, hogy valaki beszól, hogy valaki megáll az ablak előtt. Csak a háziak rohannak be ijedten, mert nem értik a modern zenét. De akkor még nem jöttem rá a zongorázás ízére, csak A hazatérő vidám földművest hallgattam naphosszat, délutánonként a politúros zongoratetőre bolhákat teszek, s élvezem, ahogy az első két-három próbálkozásnál ide-oda csúszkálnak. A partizánszabók lustára vertek néhány billentyűt, és sosem javíttattuk meg. Egy elefántcsont lap el is veszett.
Húsvét hajnalán mindig fázom. Pedig a nagy cserépkályha langyos, reggel parázsról gyújtunk be, és egy ideig senki sem segít anyámnak. Talán patkódobogás közeledik majd, s magam sem tudom, várjam-e. Ácsit látom az utcán, nem ismer meg, tizenöt éve nem találkoztunk. Akkor is éppolyan kicsi volt, katonának sem veszik be, kezébe odaképzelem az ácsszekercét, de az arcáról hiányzik a vidámság. Régen mindig fütyörészett. Innen az ablakból nézem, ahogy elkacsázik a templomdomb felé. Azóta kivágták a fenyőket, az ablakkeret is más, talán itt fogják majd valamikor felállítani a híres ormánsági talpas házat. A múzeum zárva lesz, a kulcsot nem tudják előkeríteni. De most még spaletta van minden ablakon, és a húsvét reggelek hűvösek, hiába húzom szorosabban a takarót, hiába mutat húsz fokot a hőmérő, a meleg alatt fázom, és várok valamire, talán hogy felhangozzanak a lépések, vagy zendüljön meg a nagy, boltozatos kapu, ahol kétszeresen visszhangzik minden, s amelynek a helyén korábban csak két oszlop állt, közöttük rozoga szárnyas kapu, és ha ebédszünetben a hosszú ülésben elgémberedett irodisták futballozni kezdenek, én állok oda védeni, nekem kell a labda után futnom, ha Tomi túlságosan magasra emeli, és kinn, az országút melletti füves árokban köt ki. A szünet csak pár napos, és alig tudunk annyi füvet gyűjteni, amelyből a fonott kerti fotelokban fészket készíthetünk. A konyhába nem szabad bevinni, csak reggel hozzák be, addigra bátyám is felébred, kinyitják a spalettát, amely most csak keskeny csíkban engedi be a fényt, nem világít, csak hideget és várakozást áraszt. Miért nem merek megmozdulni? A távoli zajokat akkor sem vesztem el, a lépések akkor is közelednek, ha ugyan nem haladtak már el az ablak előtt. És a lányok is, akik a templomban szemben ülnek velünk, és akiket egyre messzebbről látok, míg lassan majd az arcukat is elfelejtem, és egy-egy ismerősen csengő névnél nem marad több belőlük. Ha felemlegetik, összerezdülök, és valami lelkiismeret-furdalással vegyes szomorúság fog el.
A takarót magamhoz szorítom, és nem is sejtem még, hogy napról napra elvesztek valakit, hogy örökké hűtlennek érzem majd magam, és ez a fázós várakozás is hűtlenség, hiszen a szétnyitott díványon ott fekszik mellettem felhúzott térddel, összegombolyodva a bátyám, és alszik. A Bráda gyerekek sem jutnak az eszembe, majd csak húsz évvel később, mikor már vagy tizenöt éve egyikről sem hallottam semmit, de velük álmodom, az apjukkal, aki karácsony másnapján beállít ezredesi egyenruhájában, feleség nélkül. Apám házi főzetű pálinkával kínálja, ő a térde közé fogja hegedűnket, s úgy játszik rajta. Nem magyar nótákat, hanem valami egészen mást, amelyhez hasonlót csak a rádióban hallani olykor, de amelyet általában sosem hallgathatok végig, mert apám kikapcsolja. A furcsa hegedülésre áhítattal figyelünk, és szó esik a háborúról is, de az nem nagyon érdekel, és az sem, hogy Bráda bácsit a közlegények nem szeretik, túlságosan szigorú, nem tesz kivételt, és hogy mindenkivel durva. Őt azóta sem láttam, csak beszélünk róla a gyerekekkel, és apámat is emlegetjük, akinek még a nevét is bemondják halálakor a rádióban, és a nagybátyámat nem szólítom meg az utcán, pedig mellettem megy el, szinte súrolja a karomat, de hisz ő is zavarba jönne. A fényképezőgépét sosem adja ki a kezéből, és sokáig azt hittem, hogy a fénymérő csak az ő mániája. Feleségének dagad a lába, olykor az emeletről sem tud lejönni, s naphosszat a férje bibliafordítását olvasgatja. Meg kellett volna szólítanom, régen elmúlt hatvan éves, és ebben a korban már nem szégyen meghalni. A pincében egy ládát még mindig nem nyitottunk fel. Régi újságok és cserepek lehetnek benne, talán egy összerozsdásodott permetezőgép vagy kilyukadt gumicsizmák. Mert apám mindent elrak, és esténként elalszik a televízió előtt, a lakás egyre szűkül körülötte, a cserépkályhát felváltja a távfűtés. A hajnalok hűvösek ilyentájt, magamhoz szorítom a takarót, a keskeny rés talán azóta is világít, húsvét van, türelmetlenül várok.
A közös emlékezet háza
A kultúra ősi gyökerekből táplálkozó (autochton), más, külső hatásokra nem szoruló (autark), önmagának törvényt szabó (autonóm), korlátok nélküli, független (szuverén) alkotótevékenység eredménye. Olyan lelki és szellemi kapcsolat revelálódik benne, olvasható ki belőle, amely túlmutat az egyes emberen. Kodolányi János aforisztikus meghatározása szerint a kultúra "a lélek szimbólumteremtő működése". Vagy más helyütt, némileg a filozófus Vatai Lászlót követve a következőt írja: "Az emberi lélek a tudattalan létezés és a transzcendens létezés között lévő feszültség szenvedését a transzcendens világ jelképrendszerében - szimbólumaiban - oldja fel. Ez a jelképrendszer a kultúra."
Ez a kultúra bennünk él, ha él, ezt a kultúrát mi éltetjük, ha élünk vele. Heidegger híres, sokszor idézett gondolata szerint csak attól kezdve beszélhetünk emberről, mióta a transzcendens és miközöttünk létrejött a beszélgetés, csak azóta van idő, azóta van történelem. A nyelv, mondhatnám azt is, hogy az előbb említett jelképrendszer létrejötte "az emberi létezés legmagasabb rendű eseménye". Ezt jelenti az a heideggeri axióma, hogy a "nyelv a lét háza".
A kultúra létünknek nemcsak egyik előfeltétele, hanem ugyanakkor megtartó erőnk is. Erőforrásunk. A világtendenciák nem tekinthetők különösebben kultúrabarátnak. De azzal is tisztában kell lennünk, hogy soha, egyetlen úgynevezett "tendencia" sem volt különösebben kultúrakedvelő. A kultúra ugyanis - különösen hangzik, de így igaz -, hasonlóan az erkölcshöz, "természetellenes". A természet ellen jött létre, s a természet jobbára ellene dolgozik. Az erkölcs, könnyű belátni, lényegét tekintve a vad természeti törvények érvényesülését igyekszik korlátozni. Az erkölcs a pusztító és önpusztító természeti törvények megregulázása, vagy ahogy Székely János mondja, az erkölcs nem más, mint a természet önkorlátozása.
Ha korunk nagy betegségeit számba vesszük, valószínűleg első helyen kell megemlítenünk az önkorlátozás hiányát. Ez a hiánybetegség a köztünk pusztító erkölcsi válság leginkább szembe tűnő jele. Önkorlátozásra ugyanis csak az képes, aki ismeri önmagát és ismeri az értékek hierarchiáját, van határozott értékrendje. A kettő természetesen megfordítva még igazabb: csak az ismerheti meg önmagát, aki értékelvűen tud gondolkozni Ez természetesen a közösségekre, a magyar kultúra művelőire és birtokosaira, a magyarság egészére is érvényes.
Széchenyi István mondta még valamikor a reformkorban, de, sajnos, feddése máig érvényes: "Nálunk még mindig nagyobb divat, mint akárhol, máshol keresni és találni fel a hibát." Ha valami baj van, ha dolgaink nem úgy mennek, ahogy kellene vagy ahogy nekünk tetszenék, szeretünk külső okokra hivatkozni, mindenre van magyarázatunk, mint ahogy mostanában is sokkal több szó esik a minduntalan előrángatott bűnbakról, mint amit megérdemelne. Gyakran úgy érzi az ember, hogy a globalizáció réme is csak egyf
ajta mákony, menekülés és ürügy arra, hogy elmulasszuk az önvizsgálatot, és mindent a mesterségesen felnagyított rém nyakába varrjunk. Holott az alapvető hiba bizonyára bennünk van. Belőlünk hiányzik a lelki felkészültség. Kultúránkra kellene nagyobb gondot fordítanunk, jobban rá kellene hagyatkoznunk, táplálkozni belőle, megismernünk, hogy önismeretünkben is megerősödjünk. Akkor a globalizációban jelentkező vad természeti törvényeket is könnyebben meg tudnánk és meggyőződésem, hogy meg is tudjuk regulázni.
Vissza a magyar kultúrához, vissza a magyar irodalomhoz, vissza a kultúra ősforrásaihoz.
"Kemény szó, de ki kell mondani. Egy nemzet nem akkor jut a végső veszélyek partjára, ha sokan fenyegetik. Hanem akkor, ha elveszti önmagát, ha elveszti a maga sajátos és a világban páratlan mozdulatait. Ma sokakban ez történt." Ezeket a mondatokat, ezt a figyelmeztetést Szabó Zoltán írta a második világháború fenyegetettségében, mikor a Szellemi honvédelem programját fogalmazta meg. Igaz, a 2002-es Magyarország nem hasonlítható össze az 1939-essel, de ki meri azt állítani, hogy a negyven esztendő szellemi-erkölcsi sivatagja és sivársága után, azzal, hogy közjogi értelemben visszanyertük cselekvőképességünket, éppen a szellemiek terén, a lelkekben minden megoldódott volna. Most legalább olyan nagy szükség van szellemi honvédelemre, mint akkor volt, hogy a relativizmus tikkasztó évtizedei után a magyar múlt értékeit újra bekapcsoljuk szellemi vérkeringésünkbe. Ennél ugyanis nincs hathatósabb védekezés a kultúrapusztító erők ellenében.
Végezetül Epiktétoszt idézem emlékezetünkbe. Ő tanította, hogy csak azokkal a dolgokkal szabad foglalkoznunk, amelyek hatalmunkban vannak. Azokkal viszont nemcsak szabad, hanem kötelességünk is. Magyarságunk, történelmi és esztétikai múltunk, kultúránk elsőrendűen ezek közé tartozik.
Mert mi más volna a kultúra, mint a közös emlékezet háza! Az önismeret kimeríthetetlen kincsesbányája.
Szellemi mentsvárunk, erőforrásunk, szülői házunk és legfőképpen meghitt otthonunk.
Tokió leveretése
...az összecsuklott lóról a szerszámot már rég lecsatolták, "meztelenül" feküdt a földön, olykor rúgott egyet-egyet, a háta felől vadul csutakolták, különösen a hasát, ketten is nekifeszültek, dögönyözték, nyomkodták, a kövér szalmacsutakból hullott a törek, már szinte alom volt alatta, a piros ló bőre néha megrázkódott, egyszer a fejét is felemelte, feltérdelt - a gyerekek szétugráltak -, a szeme homályosan bámult, talán nedvedzett is, térdével kaparta a kövecses földet, hátsó lábával igyekezett előretolni magát ("mindég a hátsóbb láb a kifeszített"), de csak előrebukott, a feje fel-felemelkedett, de csak alig, a lába kapált, szörnyű nagyokat szusszant, vonaglott az óriási test, a tulajdonos - nem a faluból való - káromkodva biztatta, valaki vizet hozott a kútról, itatni akarta talán, vagy... fájdalmasan nyerített, de ez nem olyan volt, mint mikor tavasszal egymásnak felelgetnek, abban van valami vadság, ami sehogy se fér össze a hámmal, az istránggal, a fogak közé erőltetett zablával (mindig büszkén hallgatta, hogy Bedéék egyik lova, ha megunta már a zabla okvetetlenkedéseit, szemfogára kapta a vasat, s akkor húzhatták, rángathatták a gyeplőt), az a nyerítés vad és szabad volt, ez segélykérő és megtört, lemondó és kétségbeesett, hogy legszívesebben leborult volna a földre, odanyomta volna az arcát a kövekhez és zokogott volna, de a látványból nem tudott szabadulni, a mocskos sárban fetrengett ez a vonagló test, dögönyözték, csutakolták, káromkodtak, a remegés végigfutott olykor a bőr alatt az izmokon, később már csak a bőrön, a szem időnként megnyílt, az orrcimpák nagyra tágultak, néha a pofákat is szétfeszítette a kín, és látni engedte az óriási sárga fogakat. Akik körülállták, semmit sem tudtak segíteni, ő is menekülni szeretett volna, hiszen mi köze hozzá, miért erőszakolják rá, és éjszaka saját sikoltozására ébredt, és gyűlölte, akik a ványadt, kiálló medencecsontú lovukat (egyik-másik olyan volt, mint egy sovány tehén) azzal akarták futásra ösztönözni, hogy meggyfa ostoruk hegyét bedugták a fark alá, az érzékeny, lágy részeket böködték, és ha a ló ijedten kirúgott, még röhögték is, ostorral a hasaaljára csíptek, ahol elvékonyodik a bőr, és fájdalmas nyerítést csiklandoznak ki belőlük. Bezzeg mások voltak a ház nagyságú bútorszállító kocsik elé fogott táblás hátú muraközeik, amiknek dupla patkójú patája úgy klaffogott az aszfalton, mint a harangjáték, minden patkó másképp, nyolcféle hangon, s ráadásul ha még futni is kezdtek, felgyorsult a koncert, az ormótlan alkotmány gumikerekeken futott, és csak néha zördült meg a nehéz, sárgarézzel kivert, bojtokkal díszített szerszám. Nemcsak hallgatni, nézni is öröm volt (bár eleinte különösnek találta ezt a tobzódást), a nyakba vetett óriási bőrkarikát, amely csillogott a sárgaréz verettől, vastagon ki volt bélelve, a nyak tetején kicsúcsosodott, mint valami páncél, a bőrleffentyűket, amelyek majdnem a földet söpörték, és minden lépésre megtáncoltatták a hivalkodó réz és piros posztórózsákat, ezek a lovak futás közben is méltóságteljesek maradtak, sugárzott belőlük az erő, és olyan öntudattal zengették patájukat, mintha biztosak lettek volna benne, hogy ők sohasem kerülnek ebek harmincadjára.
Lovak, lovak, gubancos bundájú macskalovak, végeláthatatlan sorban, szőrötökben elhoztátok a háború bogáncsát, a hideget, Szibériát, szedtétek apró lábatokat, de csak a megrakott szekerek zörgése-nyikorgása hallatszott, mennyivel mások voltatok, mint a Pallas Nagy Lexikon mélán álldogáló, hosszú nyakú, karcsú lovai, Furioso kanca, Kincsem telivér kétéves korában, kicsit távolabb tőlük erősebb nyakával és rövidebb törzsével Gidram törzsmén, s mögöttük végtelen síkság, csak az előtérben zöldell valami sásféleség, ezek sohasem mozdulnak meg, nem tartogatnak semmi meglepetést, ahogy a viharra váró Maestoso, Nonius, Prímás II. vagy Obolyán sem, a csodálatos Tokiót is ilyennek képzelte el, aki úgy vágtázott, mintha be lett volna rúgva, óriási előnyt adott ellenfeleinek, míg be nem értek a célegyenesbe, csámpázva botladozott, de akkor ellenállhatatlanná vált, patái alig érték a földet, nem tűrt maga előtt senkit, míg egyszer "emberére" nem akadt, s az újságok első oldalon hatalmas betűkkel hozták a szenzációt: Tokió Leveretése. Nagyanyja mesélt róla, de annyiszor, hogy már ő is emlékezett az újságra, maga előtt látta a lóról készült rajzot, érezte a csalódást, a sajnálatot, mint ahogy évek múlva is elszorult a torka, ha rájuk gondolt, ha maga elé képzelte a vérpadra küldött milliónyi lovat, az esett lovacskákat, a piros, kese, aranyszőrű lovakat, hóka, csillagos, vasderes lovacskákat, ó, hogy dübögtetek végig a poros utcán, és megdöngettétek játékosan a járdát, hogy be kellett ugrani a kerítés mögé, mert elsodortátok azt, aki nem vigyázott, és ti, okos katonalovak... nyereggel a hátadon futottál a heverésző fiúkkal teli legelőn, és egyikre sem léptél rá, szegény kis lovacskák, hányszor fájt a szíve láttatokon, mikor mélán és szomorún egymás nyakára fektettétek fejeteket, s úgy vártatok, míg a gazda visszatér.
Kalangya
A jövő - de már a jelen is - a szerint minősíti a nemzedékeket, hogy a valóságból mekkora birtokot tudtak kihasítani, milyen tágas világot képesek felépíteni magukban. Mert az építkezést mindig újra kell kezdeni. Mindenkinek és minden nemzedéknek. Csak a vagyon és a lehetőségek örökölhetőek, a magyar kultúrát nem lehet megörökölni. Legfeljebb igényt, étvágyat, jó erős gyomrot hagyhatnak ránk elődeink. A többi rajtunk áll, saját hódítási kedvünkön múlik. A "tágas világ" pedig nemcsak a jelent, hanem a múltat, az annyiszor elfelejtett, naivan félreértett vagy rosszindulatúan félremagyarázott, de minden gesztusunkban újra meg újra kísértő múltat is magába foglalja. Ezt is meg kell hódítanunk.
A félreértés sokkal általánosabb, mintsem gondolnánk, és korántsem olyan káros, mint hisszük. Minél magasabb szellemi szférákat vizsgálunk, annál gyakoribb, veszélytelenebb s talán termékenyítőbb is. Immanuel Kant félreértette Hume-ot, s így született meg a kriticizmus. S ne feledkezzünk el a haldokló Hegelről. "Tanítványaim közül csupán egy értett meg - mondta halálos ágyán, majd kis szünet után hozzátette: - És az is félreértett."
Mennyivel könnyebb kötni, és milyen nehéz oldani. Mást sem teszek, mint a zsinórok futását követem, csomókat lazítok, és tört körömmel keresem, melyiket húzzam meg. Bontok, és közben újabb bogokat csomózok, oldani akarok, és akaratlanul is kötök. Elvész a fonál, egyik elbújik a másik mögött, megfeszül, és tartják egymást, ellenállnak és dacoskodnak. Hurok tartja a hurkot, kötél a kötelet, csomó a csomót, és hiába hagyom abba, hogy újra meg újra alaposan végiggondoljak mindent, hiába kezdem elölről, hogy lazítsam, húzzam és eresszem. Csomókkal, kusza, összevissza bogokkal bajlódom, és nem tudom, kevesbedik-e a bog, lazábbak lesznek-e a csomók. S vajon ki feszítette ilyen szorosra a szálakat? A bogokat ki húzza ilyen keményre?
Adyt az első világháború éveiben az a rémálom kísértette, hogy a magyarságot - a zsidókhoz hasonlóan - a "Hadúr" szétszórja a nagyvilágba. Az utóbbi néhány évtizedben a fizikai szétszóródás mellett újabb rém ütötte fel a fejét és pusztít közöttünk: a néven alig nevezhető, belső, szellemi és lelki szétszóródás veszedelme.
Itt élünk egymás mellett, egymás között, és mintha kihalt volna belőlünk az a kohéziós öntudat, amely a családon túl a nagyobb közösségeket összetartja. és végső soron az egy nyelvet beszélők csoportjait úgy fogja össze nemzetté, mint a cement a kavicsot. Az együvé tartozásnak ez a gyakran áldozatra serkentő tudata mintha megfáradt volna bennünk, pedig ez kínál célt, oszt feladatokat, amelyeket úgy fogadunk és úgy oldunk meg, mintha sajátunk volna. Mint ahogy lényegét tekintve az is.
Az egyház a kisebbségben élők életében mindig többet jelentett, mint a keresztyén emberek egyesülését a hit ápolására. Társadalomszervező, szellemi értékmentő és ezzel társadalomformáló szerepet is kénytelen volt vállalni. Jelenleg mintha az egész magyar társadalom süllyedt volna a kisebbségi társadalmak szintjére. Elvész a magyar, nem az idegen tengerben, hanem a szellemileg szétszóródott, közömbös magyarságban.
Lamartine-t olvasom.
Az élvezetből lassanként csak az önkínzás maradt. Újra tapasztalnom kell, hogy a történelmet, egyáltalán a való világot nem a racionalitás, nem a célszerűség és annak felismerése, hanem az ezeket és még valamit összegző irracionalitás irányítja. Ezek az erők ahelyett, hogy az ésszerűség medrébe terelnék az eseményeket, épp ellenkezőleg, a kiszámíthatatlan, az ésszerűtlen, a mindenki által kárhoztatott és senki által (kivéve talán a Senkiket!) sem kívánt irracionalitás ösvényére szorítják. A szándék, a jóakarat, a felismerés mind kevés. A tételek egyenként mind pozitívak, az összegük azonban óriási negatívum.
Danton hiába kér bocsánatot, hiába tudják a gironde hívei, hogy el kellene fogadniuk a feléjük nyújtott kezet, képtelenek rá. A szeptemberi vérengzés mocskát még a megbánás sem tudja lemosni Danton nevéről. Oly görcsösen ragaszkodnak elveikhez, hogy szolgálni is képtelenek. Az erő gyávaságba fordul, a gyávaság pedig megbocsáthatatlan.
Ugyanezt éreztem Thuküdidész olvasása közben is. A tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot. Ezt az érzést mindenkor felerősíti a vérre menő választási harc. A választók megdöbbentően keveset törődnek a valósággal, hamis és megvalósíthatatlan vágyálmaikra hagyatkoznak. A pártok ezeken a hullámokon lovagolnak, és elhitetik a naiv közönséggel, hogy óceánjáróban ülnek, bármilyen viharral meg tudnak küzdeni. Csak később derül majd ki, hogy az egész szemfényvesztés volt. A "hullámlovas" egyetlen vékony deszkán egyensúlyoz.
A balekság dicsérete?
Hiszen naponta látjuk: a dörzsölteknek áll a világ, a balek a csalók céltáblája.
És mégis! Csakazértis!
Mert a balek becsapható ugyan, de a becsapható emberben elevenen él valami. A balek még hisz az emberi szóban, magában az emberben, ő még nincs megterhelve hitet romboló, hazug tapasztalatokkal. A balek bízik az emberben, és hisz magában. Az igazságban. A balek nem fél az élettől, s az eszmékért, elvekért, a közérdekért még a kinevetés kockázatát is vállalja. A balek maga a megtestesült bátorság. A dörzsölt az élet nyomorékja, megcsonkított lelkű, elgyávult ember, aki gyávaságát is inkább elviseli, mint hogy kinevessék.
A balek a jövő embere.
Diadalmas fanfár
...az ajtó becsukódott a nővér mögött, és maradt az éjszaka, a világosabb ablakkeret, a szomszéd ágy vasrúdja alatt bevágó villanykörte, az apró mocorgások és a késői hajnal, mikor a hó előbb fehéredik ki, mint az ég, és csak a fűtő olajoskannáinak zörgése hallatszik messziről, a távoli szobákból, aztán a szomszédosból, és végül a folyosóról becsurgó fény, amely hajnalban olyan lustán terjed, mint a vastag olaj, a szaga a kannazörgés után megüli a szobát, hiába van nyitva az ablak, a hajnal sem hoz frissességet, a kályha ugyanúgy zúg, a hőmérő ugyanúgy huszonhat fokot mutat, és hiába sóvárogja az arcbőr a hűvöset, hogy a kábult álom után a szél hideg vasalója kisimítsa a lelket, még az utcák sem teltek meg gonddal és az emberek sem olyan beszédesek, csak maguk elé néznek és sietnek, a piacok környéke is tiszta, a hulladék még nem kezdte meg előnyomulását, és a szemét is friss, a bódék előtt megkezdetlen halmokban vár vevőire a termény, s óriási teherautó áll emeletmagasan megrakodva ketrecekkel (vagy csak akkor állt?), és senki sem törődött velük még nem kezdték el a lerakást, a motor sem búgott, s a sofőr átugrott féldecire a sarki, éppen nyitó talponállóba, a baromfitoll és a baromfibűz ketrecekbe zárva nyüzsgött, halálraítéltek a hat ló negyven ember-nél is kisebb ládákban, mind egyforma, mert ez az élet mind gyárból került ki, kukacot talán sosem láttak, kapargálásra talán sosem volt módjuk, csak ettek és nyüzsögtek egymás hegyén-hátán, nem kellett féltékenykedniük, nem kellett az ételért és az életért verekedniük, mert az ő ételükről más gondoskodott, mint ahogy az életük sem volt sosem a maguké, hiszen nem is voltak soha más, csak × dekányi hús, × dekányi fölösleges toll, × deka belsőség, élősúlyban × deka, és forintban × forint, semmi élet és semmi akarat, annyit ehetsz, amennyi kell, mindenkinek étvágya szerint, és még azon is túl, mások étvágya kedvére, és az, hogy élsz, csupán jelző, mert akár élő vagy, akár vágott, mindenképpen tárgy vagy, csak az egyik mozdulatlan, a másik nyüzsög és büdös, zajos és kényelmetlen, mert az élő mindig kényelmetlen, azzal mindig baj van, az mindig akar valamit, ha mást nem, az anyagcseréjét végzi, bekebelez és ürít, bűzöket bocsát ki magából, trágyát és húgyot, büdös trágyát és büdös folyadékot, esetleg a szája is büdös, a fogai szuvasan merednek ki vértelen ínyéből, leffedt ajkai mögül, mocskos a füle és a pórusai is bűzt, utálatosságot árasztanak, a gondolatai is éppolyan ocsmányak, büdösek, utálatosak, iszonytatók, mint a teste, ez a pár dekányi hús, csont, belsőség, vér, toll, és haszontalan zsigerek, és ez a Bábel tornyaként felhalmozott ocsmányság nyüzsgött, káricált, kotyogott, csipegette az étellel megszórt és ürülékkel borított deszkákat, mozgott az egész élethegy, utálatos összevisszaságban, míg fel nem hangzott váratlanul egy csengő kukorékolás, zavarba ejtő tisztasággal, és megtorpant, és meghökkent, és megcsendesedett a rakomány, nem mintha közben nem nyüzsögtek, kopogtak, kapargáltak, káricáltak, mocorogtak volna, de ebben volt valami rend, feszültség, ennek volt telítettsége, s hirtelen narancsvörös lángnyelvek csaptak föl, kakastorok szülte trombitaszó, diadalmas fanfárok, a halálra szánt tárgyak egyszerre éltek, és ebből a büdös trágyapiszokhegyből tisztaság áradt, hit és oktalan bizakodás, lángolt, harsogott a rakomány, mint a jerikói kürtök, és akkor úgy érezte, hogy bensejében is megremegtek a falak, és még évek múlva is hallotta néha a hangjukat, látta a narancsvörös lángnyelveket, várta a kakasszótól zengő hajnalokat, de csak az ablakkeret világosodott fel, csak a kannazörgés és az olajbűz jelezte a reggelt, a hőmérőzés és a reggeliosztás, és a kályha melletti ágyra újra egy paraszt bácsi került, az epehányós pincér nagy, barna kucsmájában csak az ablakon kopogott be, sietett kivinni kocsiját a csepeli garázsba, mielőtt újra megindul a havazás, bekopogott az ablakon a hatalmas jégcsapok alól, és Lajoska újra megjelent csörgő vödreivel, elszomorodott arcával...
Ösvényt vágunk magunknak
Igaz ugyan, hogy nemcsak napokat, heteket, hónapokat, hanem éveket is elidőztem Szemere Bertalan és az emigránsok társaságában, de azért teljes életemet még azokban az években sem hagytam gyarmatosítani. 1972-ben olyan változás következett be magánéletemben, mely mindent átrendezett. Nyáron ugyanis a piarista gimnázium udvarán saját kezűleg, jobban mondva közösen, három kenut építettünk. A kenuépítés spiritusz rektora, az ötlet szülőatyja, az egész vállalkozás motorja, műszaki irányítója az egykori piarista diák, Vizkelety András volt. A gimnázium ugyanis szerzett egy kenusablont, és minimális használati díj ellenében építhettünk magunknak három műanyag "hajót". Ezek birtokában pedig már semmi akadálya sem volt a közös vízitúrázásoknak.
Fiam akkor már tizenvalahány éves volt, kislányom még csak harmadik-negyedik évében "tipegett", úgyhogy eleinte ő és feleségem, Zsuzsa, nem is vettek részt ezekben a vízi túrákban, de lassanként, ahogy Orsi lányom a negyedik életévén túljutott, már megtelt a kenu.
A túrákon nemcsak a szűkebb család vett részt, hanem a kenuépítő baráti társaság is, amelyet teljes joggal nevezhetnék tágabb családnak, hisz ha jól számítom, a köztünk lévő kapcsolat legalább harmincöt éves, és a viharos társadalmi változásokat, a barátságokat alaposan megtépázó politikai megrázkódtatásokat is túlélte. A kenuépítés a "nagycsalád" életének csak egyik - bár fontos - állomása volt, és csak következményeiben mutatkozott meg igazi jelentősége. Mert nemcsak fizikailag hozott változást, nemcsak azt jelentette, hogy közösen végigeveztük - nem is egyszer - a Tiszát, a Dunát, a Szamost, a Rábát, hanem azt is, hogy egy baráti társaság évente egyszer két-három hétig együtt élt, és ez bizonyos intellektuális környezetet is kialakított.
Vízi túráinkon nemcsak a test, a lélek és a szellem is megkapta a maga jussát. Különösen az úgynevezett "állótáborokban", mikor több napig, olykor egy hétig is egy helyben maradtunk, akár a Nagymarossal szembeni szigeten, akár Mohács fölött a gemenci erdő tövében, ahol alacsony vízállásnál a hatalmas homokpadon még röplabdacsatákra vagy fejelési versenyekre is mód nyílott. A déltáji rekkenő hőségben pedig leterített sátorlapokra telepedett a társaság, és a magunkkal hozott könyvből hangosan felolvastunk. Ez a könyv lehetett Petőfi vagy Babits összes verse, esetleg a Könyvek Könyve, a Biblia, vagy éppen Tersánszky Józsi Jenő nagybányai festőtelepen szerzett élményeit feldolgozó regénye, a Félbolond. És hogy a képzőművészet se hiányozzék, míg Nyunyika férfi- és festőbolondító praktikáit hallgattuk, Fekete Géza barátunk a nedves tiszai homokból kétszeres emberméretben megmintázta a napon kéjesen elnyúló Nyunyika monumentális domborművét. A szétporló homokszobor emlékét egy fénykép szerencsére megőrizte.
Az örök jelképeket sugalló ószövetségi történetek mellett, olykor - szinte azok ellenpontozására - terítékre kerültek olyan politikai, társadalmi, etikai kérdések is, amelyekről őszintén és nyersen csak itt, az erdőszélen, a fák, a víz, a homok társaságában, védelmében és felügyelete alatt volt ajánlatos beszélni. Megbíztunk a természetben, megbíztunk egymásban. A töméntelen "evidencia" tőszomszédságában ontológiai kérdések is szóba kerültek, amelyek megoldása és tisztázása számunkra legalább olyan lényeges volt, mint az a másik, a tőlünk idegen, ránk nem tartozó, rajtunk kívül és ellenünk működő és ható "hivatalos" külső világ, amely - ahogy Epiktétosz mondja - amúgy sincs hatalmunkban.
Csak példaként említem, hogy egyszer így hoztam szóba Illés Árpád atyai festő barátom révén szerzett, Amerikában élő ismerősöm - azóta már odaátról figyelő Kürz János - Rilke Második Duinói elégiájának fordítását, és abban is azt az "angyalt", aki (vagy amely) ha hirtelen szívéhez szorítana, belepusztulnék erősebb léte közelében. Mert minden angyal - ahogy Rilke írja - "schrecklich", borzasztó, rémületes. Csakhogy miért és hogyan? Ezeket a "teremtményeket" miért nevezheti "a lélek halálos madarainak"?
Ugyancsak ilyen beszélgetésnek volt "állványzata", amelyre mindenki felfuttathatta tulajdon gondolatai folyondárját, vágyait, elképzeléseit, talán szóban meg sem fogalmazható hallgatásait, tehát ilyen, a közös tábortűz mellett ránk boruló éjszakán bolyongtunk Mallarmé kockadobásának titokzatos labirintusában. Akkoriban szerencsés véletlenként épp egyik "családtagunk", Tellér Gyula birkózott a titokkal, kereste és vélte megtalálni a megoldást kínáló Ariadne fonalat.
A mindig változó, az ezerindulatú, a megfejthetetlen és beteljesíthetetlen, mindig új meg új arcát felénk fordító titok, a víz tőszomszédságában mi is részesei lehetünk egy ősmisztériumnak. Ha nem restellsz napkeltén kajakba szállni, elvarázsol a hajnali folyó titkos pihegése, a madárpityegéssel hímzett csend és nyugalom, a hűvös víz simogatása, a könnyűség és tisztaság. A folyó időnként kivetkőzik a ködből, és mint valami óriás hintaszék, meghintáztat, egyik pillanatban föléd magasodó, bodros felületű hullámhegyet látsz, a következőben az egyik már meg is emelt, egyre magasabbra, előtted egymás hátára hágó vízhegyek, futó dombok, de semmi félelem, csak jóleső borzongás. A hajnali köd, mint hatalmas kotlós megüli a folyót, nem törődik a nappal sem, és élvezve a víz sodrását, a mozgás örömét, törékeny hajónkkal, mögöttünk hagyva az evezőnyomok örvénykrátereit, ösvényt vágunk magunknak, és csak a lapát tolláról visszacsöpögő víz ad valami hangot. De az is majdnem zene, és harmonikusan olvad a vizet körülölelő szerves, puha csendbe. Előttünk vadkacsák úsznak, a köd is megemelkedik, és mi a víz és a köd közötti résben siklunk, előttünk fényesre csiszolt fémlap a víz. A kacsák fölrebbennek, elnyeli őket a köd, de mögöttük már újabb fekete pontok pettyezik a vizet, újabb kacsák, újabb rebbenés, a kajak surrog, egyetlen szó sem hallszik, csak a ködből fölrémlő parti hegyek néznek ránk, a távoli vár, vagy a kavicsos földnyelven futkosó barázdabillegető. Körülöttünk senki, csak víz, illanó köd, kavicsos part és fölrebbenő kacsák.
Ilyenek voltak a mi vízi túrázásaink.